A Netflix dán sorozata sajnos nem tud túlmutatni a műfaji kliséken. Spoilermentes kritika.
A Netflix egyik hatalmas előnye, hogy olyan országok, alkotók sorozatai juthatnak el hozzánk, melyekre egyébként szinte biztosan nem bukkannánk rá. Találkozhattunk már a teljesség igénye nélkül spanyol, olasz, német, indiai és brazil sorozattal is a kínálatban. A probléma viszont az, hogy mintha ezen produkciók esetében az alkotók túlságosan is ragaszkodnának a közízléshez, és próbálnának olyan produktumot alkotni, amely a létező legszélesebb közönség tetszését elnyerheti. Bár tudom szentségtörés ilyet állítani, de én már a Darkon is éreztem ezt, a The Rain (magyarul A gyilkos eső) című sorozat esetében pedig határozottan ez volt a benyomásom. Bár papíron egy skandináv produkciót látunk, valójában a végeredmény nem sokban különbözik bármelyik hasonló jellegű amerikai sorozattól/filmtől. Ez pedig ebben az esetben nem a pozitívumok sorába írandó.
Az alaphelyzet rögtön ismerős. A világ véget ér, az emberiség jelentős hányada meghal, és a maroknyi túlélőnek kell felépíteni az új világrendet, ám természetesen ez nem lesz zökkenőmentes (ezen a ponton nem tudom nem megemlíteni az HBO egészen kiváló sorozatát, a Leftoverst, mely azzal fordítja ki ezt a toposzt, hogy az emberiségnek csupán két százaléka tűnik el, és a széria azokra koncentrál, akik itt maradtak). A kezdés in medias res, Simone (Alba August) fontos vizsgára készül a barátaival, amikor is az apja berohan az iskolába, és közli, hogy azonnal menekülniük kell. Magyarázat nincs, egyszerűen egy föld alatti bunkerbe kell vonulniuk. Egy gyilkos vírus pusztítja el egész Skandináviát, a kórokozót pedig a víz, azon belül pedig az eső terjeszti (ez egyébként egy jó ötlet volt a készítők részéről, hogy a veszély egy ennyire alapvető emberi szükségletben rejlik). Simone és Rasmus ( Lucas Lynggard Tönnesen) végül tragédiák következtében egyedül maradnak a bunkerben, közben pedig egyre valószínűbb, hogy apjuknak köze van a vírus terjedéséhez.
Objektív szempontokat vizsgálva nem rossz sorozat a The Rain, egyszerűen igazságtalan lenne ezt állítani. A megvalósítás nagyon igényes, amit technikai szakmunkában hozzá lehet tenni egy sorozathoz, az itt jelen van. Kitűnő emellett a zeneválasztás (néhány rettentően klisés, szinte a jelenet elé tolakodó szerzeményen kívül), az operatőri munka pedig talán a sorozat legnagyobb erőssége, grandiózus képeket kapunk, melyek remekül alkotják meg a hideg, nyirkos atmoszférát ( pl: a hídon készült felvétel valóban szemkápráztató). Illetve az is kétségtelen, hogy jelenlegi helyzetben van a sorozatnak egy furcsa aktualitása is. A színészek is hozzák a kötelezőt (kivéve mondjuk a Rasmust játszó Lucas Lynggard Tönnesen , neki egészen elképesztően hiteltelenek a reakciói) bár senkit nem lehet kiemelni, ugyanis rá kell kanyarodnunk az egyik legnagyobb problémára, mégpedig, hogy a karakterek hihetetlenül vékonyak.
Felfoghatatlan hendikep egy sorozat esetében, ha már maguk a főszereplők is elnagyoltak, itt viszont ez történik. Már az óriási hiba, hogy a pszichológiai aspektussal gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkozik a széria. Ők gyerekként hat évet töltöttek egyedül egy bunkerben, mindenfajta külső kapcsolat, illetve a szüleik nélkül. Ennek minden bizonnyal komolyabb következménye kellene, hogy legyen annál, mint, hogy Rasmusnak volt ideje javítani a kondiján. A fiúnak egyszerűen nincs jelleme, pedig a készítők érezhetően őt szánják a legszimpatikusabb karakternek, illetve tudjuk, hogy ő lesz a megoldás kulcsa. Simonéval nincs ekkora probléma, bár ő sem árnyalt jellem, de neki legalább képesek voltak értelmezhető motivációt adni.
Ennek függvényében viszont érdekes, hogy a mellékszereplők tekintetében voltak váratlanul jól sikerült húzásai a készítőknek. Martin még nem igazán izgalmas, ő a tiszta erkölcsű vezető, aki próbálja terelgetni a nyáját a veszélyes új világban, de Jean, Beatrice, vagy Lea egytől egyig remek karakterek, akiket egy-egy epizód keretében sikerült megismertetni és árnyalni. (A széria strukturája nagyon hasonlít a Skinséhez, illetve az Eufóriájéhoz, minden részben egy-egy karaktert ismerünk meg közelebbről.) Az interakciók viszont már sajnos nem ennyire jók, a párbeszédek sok esetben bugyuták, valamint a készítők nagyon ügyetlenül alkalmazzák az előreutalás eszközét, ugyanis nem finoman adagolják a mozaikokat, amit az ügyes néző adott esetben összerakhat, hanem ormótlanul jeleznek mindent két epizóddal előre.
Ennél is nagyobb probléma azonban, hogy az egész történetvezetés ismerős alapokból építkezik, gyakorlatilag az összes fordulat látható előre, konkrét megoldások, történetszálak köszönnek vissza más produkciókból (van egy tényleg szinte karikaturisztikus jelenet, amikor a „háttérhatalmak” egy akváriumfalú szobában döntenek a világ sorsáról). Emellett pedig a sorozat nagyon elnagyoltan foglalkozik a morállal, aminek egy ilyen történetben központi szerepet kellene kapnia. Értjük, hogy minden körülmények között embernek kell maradnia, de árnyalás nélkül ez az üzenet hiteltelenné válik. Jó ötlet volt a vallás behozása, hogy egy ilyen kilátástalan szituációban az emberek miként nyúlnak a hithez, ám ezt olyan szerencsétlenül sikerült megfogni, hogy ez lett a sorozat egyik leggyengébb szála. Hihetetlenül radikális és túlzó, amit látunk. (Ilyen szempontból érdemes összevetni a The 100 című sorozattal, hogy ebből a témából egy hasonló kategóriájú young adult-produkció is képes lehet kategóriákkal többet kihozni. )
A The Rain tehát egy élvezhető sorozat, vannak erős pontjai, cserébe viszont vannak a fogyasztást megnehezítő, hatalmas hibái. A legnagyobb szívfájdalmam pedig az, hogy gyakorlatilag egyetlen jelenetében sem érezhető az a fajta elemi erő, az a lélektani mélység, mely a skandináv alkotásokat szokta jellemezni.
Értékelés: 5/10
1041 megtekintés.
1 comments