Minden jó, ha a vége jó? - The Rain (S03) - kritika

Korrekten búcsúzott a Netflix kedvelt dán sorozata, a The Rain, a szériának azonban még mindig vannak olyan ordító és bosszantó hibái, amelyek igencsak csökkentik az élvezeti értékét.

Szinte lehetetlen nem észrevenni a The Rain furcsa aktualitását. A tavalyi év végén, Kínában felütötte a fejét egy olyan betegség, mely hatalmas katasztrófát okozott az országban. Számunkra, európai emberek számára azonban ekkor még csupán egy távoli, misztikus fenyegetésnek tűnt. A hónapok előrehaladtával aztán az öreg kontinensre is megérkezett az új típusú koronavírus, mely azóta szépen lassan az életünk részévé vált. A fertőzés most is jelen van, a Netflix pedig ebben a helyzetben állt elő a The Rain című szériájának harmadik, befejező évadával. Annak a sorozatnak az új szezonjával, melyben időről időre elhangzanak a „karantén”, a „terjedés” , a „vírushordozó” szavak, azok a kifejezések, melyekkel manapság inkább a különböző lapok hasábjain, illetve a televízió képernyőjén találkozhatunk. Azt persze nem állíthatjuk, hogy a sorozat a jelenlegi vírushelyzetre való reakcióként jött létre, hiszen az első két évad esetén ilyesmiről még szó sem volt, az azonban már egy izgalmasabb kérdés, hogy adott esetben a harmadik évadot befolyásolta-e a világjárvány. (Még akkor is felmerül ez, ha a forgatás hónapokkal korábban zajlott). A választ talán sohasem kapjuk meg, azonban az asszociáció alapja megkérdőjelezhetetlen, hiszen ahogy a való életben, úgy a dán sorozatban is egy korábban sohasem látott fenyegetéssel kell megküzdenie az emberiségnek.

A változatosság kedvéért hőseink ismét menekülnek. Kivételt képez ez alól Rasmus, aki az Apollon emberivel szövetségben egyfajta „nyájimmunitás” kialakításán dolgozik, hiszen szentül hiszik, hogy a vírus felett egy idő után át tudja venni az emberi test az irányítást. Az első epizód végén aztán történik egy olyan fordulat, melynek következtében a főhősök csapata végérvényesen két táborra bomlik. Ez egyrészt lehetőséget ad új karakterek behozására, másrészt felvázolja a vírus legyőzésének két módját. Míg az Apollon radikálisan próbálja legyőzni a fertőzést, addig az alternatív alakulat a természethez való visszafordulásban látja a megoldás kulcsát.

Igazságtalan lenne azt állítani, hogy a harmadik szezon egyáltalán nem mutat fejlődést a korábbiakhoz képest. A karakterívek terén például voltak jó döntései a készítőknek. Simone egyértelműen az egész széria legjobb, legárnyaltabb figurája. A sorozat rögtön azzal nyitott még az első szezonban, hogy a lányt kamaszként szakítják el mind a külvilágtól, mind a szüleitől, pont abban a korszakban fosztják tehát meg mindenféle szociális kapcsolattól, amely a személyiségfejlődés szempontjából a legfontosabb. Emellett óriási felelősség terheli a vállát, hiszen meg kell védeni az öccsét. Ennek ellenére végig megőrzi pozitív életszemléletét és tisztaságát, igaz ez még akkor is, ha azért árnyalódik ez a vélemény is. Alba August pedig okos, finom és főként visszafogott alakítást nyújt, már persze addig, amíg a a készítők hagyják, és nem kell ordítania, sikítani, vagy nem adnak a szájába teljesen értelmezhetetlen dialógusokat. Martin, Jean vagy Sarah ugyan közel sem ennyire árnyalt karakterek, az ő útjuk azonban legalább konzekvens.

Már az előző cikkemben említettem, hogy véleményem szerint a sorozat legkomolyabb problémája maga Rasmus. A harmadik évad pedig ráerősít erre a benyomásra. Az csak egy dolog, és ilyen szempontból nem is a legfontosabb, hogy Lucas Lynggaard Tönnnesen teljességgel képtelen a nüanszok ábrázolására, a nagyobb gond az, hogy a forgatókönyv elképesztően inkonzisztens. Rasmus az egyik pillanatban még egy jámbor, jólelkű fiú, nem sokkal később pedig már ő az, aki az ellenvéleményeket teljesen figyelmen kívül hagyva akarja végigfertőzni a társadalmat. Hozzá, illetve testvéréhez köthető egyébként az egyik olyan csavar, amely valóban meglepő volt, rendelkezett téttel, a készítők pedig természetesen már a következő részben visszakoztak is belőle.

Amire még mindenképpen érdemes kitérni, az a végkifejlet. Ahogy korábban említettem, a készítők két utat vázoltak el. A vírus erőszakos átadása, és egy különleges növény állt fenn lehetőségként. Utóbbi nyilván az ellenanyag megtestesítője a történetben. Talán szimbolikus az is, hogy az ellenszert végül az emberiség úgy tudja megalkotni, ha a természethez fordul. A végkifejlet összességében logikus, emellett az áldozatok miatt az érzelmi töltet is kielégítő.

Technikai téren továbbra is elképesztően profi a sorozat, az operatőri munka nagyon igényes, emellett mintha a rendezés is kicsit letisztultabb lett volna. Ez összességében magáról a szériáról is elmondható (talán az értelmezhetetlen párbeszédeket, és a szinte a jelenet elé tolakodó zeneválasztást) , kevesebb volt a hatásvadászat, összeszedettebb volt a struktúra (bár arra nehezen találtam racionális indokot, hogy miért volt értelme három résszel a sorozat vége előtt még flashbackekkel bemutatni újonnan érkező mellékszereplőket).

A The Rain tehát nem hazudtolta meg önmagát. A sorozat rajongói számára ez nyilvánvalóan pozitívum, és az is elvitathatatlan, hogy a szeptikusabb nézők felé is érkezett néhány gesztus. A végső soron logikus és szép lezárást pedig mindenképpen értékelni kell.

6/10

A sorozat a Netflixen tekinthető meg, magyar felirattal.

Képek: Sun, What’s on Netflix