Mi történik az áldozattal? – Minden rendben van (2019)

A német rendező-forgatókönyvíró, Eva Trobisch első nagyjátékfilmje egy nemi erőszak áldozatát állítja a középpontba.

Egészen biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki mondta már azt, hogy minden rendben van, mikor semmi, de semmi nem volt rendben. Olykor egyszerűbb mindössze csak ennyit mondani, olykor viszont tényleg azt gondolja és érzi az ember: ha elég sokszor emlékezteti magát arra, hogy jól van, talán úgy is lesz. Ez a gondolat, ez az érzés köszön vissza a német rendező-forgatókönyvíró, Eva Trobisch első nagyjátékfilmjében, amelynek címe épp az a sokszor súlyos fájdalmakat és traumákat elfedő kijelentés: Minden rendben van (Alles ist gut, 2019).

Főszereplőnk Janne, egy fiatal, kiegyensúlyozottnak látszó nő, aki, akármi is történjék, igyekszik mindig a legjobb arcát mutatni a környezetének. Pedig a kiadó, amelyet a barátjával együtt vezetett, csődbe ment, s nemcsak a munkakeresés, hanem egy újonnan vásárolt vidéki ház felújítása is vár rá. Ám akkor, mintha csak az ég intézte volna, összefut Roberttel, egy neves, nagy kiadó vezetőjével, aki örömmel újságolja neki: új irodát nyit, és szívesen fogadja a jelentkezését. Janne ezen örömhírrel a tarsolyában megy az iskolai összejövetelre, ahova hivatalos, s ahol kellemes társaságra lel Robert sógorának személyében. Kedélyesen beszélgetnek, iszogatnak, táncolnak, végül Martin hazakíséri Jannét, majd, hiába utasítja el, hiába tiltakozik, megerőszakolja.

Eva Trobisch egy erőteljes, fájóan realisztikus jelenetben tárja elénk a szexuális erőszakot. Janne fejében meg sem fordul, hogy ilyesmi megtörténhet, szinte fel sem fogja, mi zajlik, ezért értetlenül, semmint dühösen kérdezi a ziháló férfitól: „Ez most komoly?” Brutális az a néhány perc, amelyben tanúi vagyunk az abúzusnak, és ami utána következik, csak még brutálisabb és fájdalmasabb… Janne ugyanis nem akar áldozat lenni, mihamarabb tovább szeretne lépni, tehát úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Mintha minden rendben lenne. Pedig a legkevésbé sincs.

Mi zajlik le abban az emberben, aki erőszakot szenved el? Mit él át? Milyen kérdések cikáznak a gondolataiban? Milyen érzések kerítik hatalmukba? Mi történik akkor, ha a szembenézés és a feldolgozás helyett az elfojtást választja? Egyáltalán: képesek vagyunk elfojtani egy mérhetetlenül fájdalmas traumát? Súlyos kérdések tucatjai merülnek fel Eva Trobisch a Locarnói, a Stockholmi és a Müncheni Filmfesztivált is megjárt filmjében, amelynek főhőse hosszas és gyötrelmes szenvedés árán jut el az erőszak bagatellizálásától a szembenézésig. És mi az első pillanattól az utolsóig követjük őt, már-már voyeurként kukucskálunk be az életébe – s nem véletlenül érezzük ezt. Hiszen a Minden rendben van realisztikus, sőt, néhol naturalisztikus mozgókép, amelyet nézve könnyedén támadhat az az érzésünk, hogy valójában a valóságot figyeljük…

És ez a valószerű, sallangmentes forgatókönyv s rendezés mellett a Jannét visszafogott, mégis nyers, erős játékkal életre keltő Aenne Schwarz-nak [Stefan Zweig: Búcsú Európától (Vor der Morgenröte, 2016)] köszönhető, akiről nekem egy-egy jelenetben Isabelle Huppert Elle (2016) című filmben nyújtott alakítása jutott eszembe. De nem csak a főszereplő színészi teljesítményéről lehet elismeréssel szólni! A Julian Krubasik operatőr keze munkáját dicsérő képi világ tökéletesen passzol a történethez: lecsupaszított, sivár és néha egészen nyomasztó. Különösen akkor, mikor felrémlik bennünk a gondolat, hogy talán csak egy valószerű felszín, amely azért olyan minimalista, hogy ne vonja el a figyelmünket Jannéról, s emlékeztessen minket arra, mi minden rejtőzhet a felszín alatt, mikor azt mondjuk: minden rendben van.

A Minden rendben van a Netflixen látható. A szerző további írásai az Eszter és a filmek oldalon olvashatóak.