Második évadával 2019-ben folytatódott a The Rain (magyarul A gyilkos eső című sorozat). Lássuk, az első évadhoz képest miben sikerült előrelépni.
Manapság egyértelműen reneszánszát éli a posztapokaliptikus zsáner, hogy ennek mi az oka, azt nehéz lenne röviden összefoglalni (meggyőződésem, hogy ez egy külön cikk tárgyát képezné), az mindenesetre biztos, hogy rengeteg potenciál van a műfajban. A személyes és a társadalmi mondanivaló is remekül kifejthető azáltal, hogy a szereplőinket egy korábban sohasem tapasztalt, felettébb veszélyes környezetbe helyezzük. Mihez nyúl az ember? Hogyan viszonyulunk egymáshoz egy ilyen helyzetben? Miképp tudunk felépíteni egy új világrendet, úgy, hogy nem követjük el a múlt hibáit? Számtalan izgalmas kérdés, mellyel egy erős vízióval rendelkező alkotó rengeteg irányba el tud mozdulni. A The Rain kreátorai viszont nem ilyenek, mégpedig látványosan. Ők olyanok, akik érezhetően tisztában vannak napjaink sorozatos trendjeivel, azonban ezeket egyszerűen nem tudják a saját produkciójukba integrálni.
A második évad rögtön ott folytatódik, ahol az első abbamaradt. Kis csapatunk menekülni kényszerül, ugyanis ahogy az már korábban is kiderült, Rasmus az egész szituáció kulcsa, a vírus első betege, így életveszélyes kísérletek várnak rá. Fény derül arra továbbá, hogy a főszereplő testvérpár apja létrehozott, majd elhelyezett a fiában valamiféle szuper kórokozót, mely érzékeli a fenyegetést, viszont szinte kontrollálhatatlan. Ennek következtében Rasmus gyakorlatilag a közvetlen környezetére is súlyos veszélyt jelent.
Kezdjük azzal, amiben sikerült előrelépni az első évadhoz képest, ugyanis szerencsére van azért ilyen is. Az epizodikus mellékszálak például most szinte teljesen kimaradtak, ezt pedig üdítő volt látni, hiszen korábban sem szolgáltak igazán sem a karakterek, sem a világ építését, így viszont, hogy némileg sematizálódott a struktúra, legalább a fő szál tud némileg haladni. Sokkal erősebb lett emellett a sorozat atmoszférája, ezúttal kevesebb volt a direkt és túlzó zeneválasztás, illetve az évad jelentős hányada a föld alatt játszódik, ez pedig még az elhagyott metropoliszoknál is jóval klausztrofóbabb hangulatot biztosít.
Ezzel viszont a pozitívumok sora nagyjából véget is ért, ugyanis a legfontosabb területeken nem sikerült érdemben javulni. Ahogy a történetnek, úgy a sorozat problémáinak is Rasmus az alfája és az omegája. A hiba ez alkalommal azonban más természetű, ugyanis még korábban gyakorlatilag egy mellékszereplő volt, akiről a sorozat állította, hogy fontos, a néző azonban ebből semmit sem látott, addig most kétségtelenül ő van az események epicentrumában. A gond csupán az, hogy hiába történnek izgalmas dolgok a karakterrel, maga a jellem statikus marad. Pedig a készítők előtt számtalan ajtó nyitva állt. Az ugyanis, hogy a sorozat legártatlanabb karaktere képességeinek köszönhetően gyakorlatilag egy kontrollálhatatlan fegyverré válik, jó elgondolás, azonban ezek a dilemmák nagyon elnagyoltan jelennek meg. Mintha a szereplőink csak a két véglelet ismernék. Vagy menekülnek, vagy nagyon egyértelműen állnak ki egymás mellett. Persze az irracionalitás bizonyos pontig magyarázható azzal, hogy gyakorlatilag konstans életveszélyben vannak, ám azért két évad és tizennégy epizód után a karaktereknek, a motivációknak ennél már jóval árnyaltabbnak, megérthetőbbnek kellene lennie. Ugyanezzel küzd Simone és Martin, kettejük kapcsolatával nincs komolyabb gond, a dacszövetségből kialakuló szerelem (vagy rettentő erős kötődés) hiteles. Sőt előbbi gyakorlatilag az egyetlen figura, aki valós motivációkkal és dilemmákkal ruháztak fel. Jean és Lea marginális szerepet kap csak az évadban, az új mellékszereplők (akiket az első évadhoz hasonlóan epizódonként ismerünk meg) pedig hihetetlenül klisések. Így pedig a színészek keze is meg van kötve, gyakorlatilag mindenkitől ugyanazt a három-négy arckifejezést, manírt látjuk, amelyet korábban is.
A nézőnek tényleg olyan érzése támad, mintha a készítők megpróbálnák lemásolni az általuk kedvelt sorozatokat, de mindezt úgy, hogy vegyítik a különböző elemeket. Egy kis történetvezetés innen, egy kis karaktertípus onnan, lehetőleg úgy adagolva az összetevőket, hogy a létező legkommerszebb végeredmény szülessen meg. Már az első évadról írt cikkemben is említettem, hogy szinte konkrét történetszálakat vettek át más sorozatokból a készítők, gyakran eszembe jut egyébként a The 100 című CW-széria, ami azért is jó példa, mert egy országos sorozat, ahol az alkotók csak a saját kreativitásukra számíthattak, és mégis sikerült ugyanebben a posztapokaliptikus zsánerben egy jóval nívósabb produkciót létrehozni. Ott azért időről időre terítékre kerülnek társadalmi, vallási, világnézeti dilemmák és kérdések, ez a sorozat pedig mintha látványosan kerülné is ezeket.
A The Rain második évada tehát talán valamivel letisztultabb, jobban szerkesztett, mint a korábbi, ám a sorozat legzavaróbb hibái továbbra is megvannak.
Értékelés: 5/10
Képek: Variety, Bustle, Pinterest
766 megtekintés.
0 comments