Második évadával folyatódott Ryan Murphy egyik jelenleg futó netflixes sorozata, a The Politican, és nagyon úgy tűnik, hogy a széria kezdi kinőni gyermekbetegségeit. Spoilermentes kritika.

” Az összes politikus hazug és korrupt gazember” – erre az egyszerű, ezzel együtt nyilván nem alaptalan közvélekedésre épül a tavaly indult széria, azonban Ryan Murphy húzott egy merészet, és az origóig vezette vissza a nézőt, megpróbálta feltérképezni, hogy hogyan is alakulnak, fejlődnek ki korunk népszerűséghajhász politikusai. Az első évad azonban az érdekes premissza ellenére hagyott kivetnivalót maga után, a karakterek többsége elnagyolt volt, a hangvétel egysége repedezett, sokszor fulladt szinte tét nélküli bohóckodásba néhány epizód. A második évadra azonban úgy tűnik, a készítők tanultak a hibákból, levonták a konzekvenciákat, így születhetett meg ez a hangvételileg és gondolatilag jóval egységesebb szezon.

Az első évad egy cliffhangerrel zárult, így rögtön ott vesszük fel a fonalat, ahol tavaly szeptemberben elhagytuk. Payton (Ben Platt) néhány kilátástalan hónap után úgy dönt, hogy ringbe száll a szenátori posztért, versenytársa azonban a rutinos, a nagypolitika játszmait behatóan ismerő Dede Standish ( Judith Light) lesz. Egy ideig nyugodt mederben zajlik a kampány, úgy tűnik viszont, hogy Paytonnak nincs sok esélye a győzelemre. Ekkor azonban mindkettejük múltjából és magánéletéből derülnek ki olyan részletek, melyek alapvetően befolyásolhatják az eredményt.

Gwyneth Paltrow in The Politician (2019)

Érdekes párhuzam figyelhető meg a sorozat és annak főhőse között. Payton is szépen lassan lépdel előre a politikai ranglétrán, ezzel párhuzamosan pedig a széria is szintet lép a második évadra. Talán elsőre furcsának hangzik, de a The Politican második szezonjának egyik legnagyobb pozitívuma, hogy végre meg lehet sértődni rajta. Mert végre hangzanak el olyan állítások, amelyeket lehet vitatni, amelyeken akár fel is lehet háborodni. Már az első epizódban odaszúrnak konzervatívoknak, liberálisoknak, republikánusoknak, demokratáknak, zöldeknek, környezetvédőknek, egy szóval szinte a teljes politikai palettának. Ezzel párhuzamos pedig a humor milyensége is megváltozott, immáron sokkal inkább a szatirikus hangvétel, a groteszk dominál. Ez érezhető egyébként a képi világban is, főleg a színvilágot tekintve, az első évadban ugyanis gyakran használtak élénk, akár egymástól elütő színeket, itt viszont sokkal visszafogottabb, letisztultabb a színhasználat. Míg korábban a hangvételbeli váltások annyira hirtelenek voltak, hogy az okozott egyfajta disszonanciát és kényelmetlenséget a nézőben (és bár ez akár alkotói szándék is lehet, meggyőződésem, hogy ebben az esetben nem ez volt a helyzet), itt ezek a váltások sokkal finomabbak, Murphy-és alkotótársai Brad Falchuk és Ian Brennan-  már sokkal biztosabb kézzel kormányozzák a hajót.

A karakterek terén is érezhető a fejlődés, az első évadban már megismert mellékszereplőkre ez alkalommal kevesebb idő jut, talán McAfee (Laura Dreyfuss) önfeltárását, illetve Alice (Julia Schlaepfer) személyes drámáját sikerült kellően kidolgozni. Utóbbi kifejezetten érdekes, hiszen a lány talán most először fogalmazza meg a saját vágyait, a saját véleményét. Ezek összeütköztetés Payton mindent felülíró exhibicionizmusával az egyik leghitelesebb karakterpillanata a sorozatnak. Nagy probléma viszont, hogy a sorozat főhőse továbbra sem kedvelhető, sőt nem is igazán jól kidolgozott karakter. A készítők mintha nem tudnák eldönteni, hogy pontosan milyen Paytont akarnak. A sorozat koncepciója talán megkívánná, hogy egy gerinctelen, mindenkin átgázoló, elkényeztetett főhőst kapjunk, az alkotók viszont nem mondanának le a szerethetőségről sem, így viszont a karakter folyamatosan sodródik a két véglet között, és hoz megmagyarázhatatlanabbnál megmagyarázhatatlanabb döntéseket. Éppen ezért Ben Platt is küszködik a figurával, nem rossz vagy hiteltelen, amit tőle látunk, egyszerűen valódi útmutatás nélkül a színész is elveszik a szerepben.

Az első évad végén megismert, a második szezonra főszereplővé előlépő Dede-Hadassah páros viszont remekül működött. Judith Light is hiteles a rutinos, ám kicsit kiégett, az évad végére önmagát meghaladó politikus szerepében, Bette Midler azonban gyakorlatilag mindenki elől ellopja a dicsfényt. Elképesztően szórakoztató alakítást nyújt, de a karakter drámáját is remekül ábrázolja. Teátrális, azonban pont annyira, amennyire a karakter megkívánja.

Bette Midler and Judith Light in The Politician (2019)

Az első évad is tartalmazott egy olyan epizódot, melyben az átlagszavazó politikához való viszonyát ábrázolták az alkotók. Most is van egy ilyen rész, azonban ez szinte inverze a korábbinak. Míg tavaly egy olyan fiút láthattunk, akit nem érdekel a politika, aki számára nyűg a kampány, most a másik végletet látjuk, egy aktívan politizáló, ám ellentétes véleményt valló anya-lánya páros képében. Azért is kitűnő ez az epizód, mert tulajdonképpen kicsiben leképezi az egész évad fő dilemmáját. Haladás és tapasztalat, újítás és hagyománytisztelet áll szemben, a sorozat azonban egyértelműen ezek szimbiózisa mellett teszi le a voksot.

A The Politican tehát szintet lépett a második évadra, egy hangulatilag, gondolatilag jóval egységesebb szezont kaptunk, amely néhány remek alakítással is szolgált. Az utolsó rész ezúttal is cliffhangerrel zárul, ez alapján pedig úgy tűnik, hogy ismét feljebb lépünk majd a politikai ranglétrán. Reméljük, a széria színvonala is ezzel párhuzamos utat fog bejárni.

Értekelés: 7.5/10

Képek: IMDb

 

 

 

 

556 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>