Pénteken debütált a Hilary Swank főszereplésével készült A távolban című sorozat. Bár a pilot kapcsán mi is leginkább a szériában rejlő potenciált emlegettük, az első évad végén sajnos mégis keserű marad a szájíz. Enyhén spoileres kritika.

A távolban esetében már a műfaji kategorizálásnál különös dilemmába ütközünk. A hivatalos oldalak és a Netflix és sci-fiként és drámaként hivatkozik a produkcióra. Utóbbival nincs is komolyabb probléma, előbbi viszont annál érdekesebb. Ugyanis felvetődhet a nézőben kérdés, hogy az, amit a képernyőn lát, mennyire esik a sci-fi kategóriájába, illetve a másik oldalon mennyire feleltethető meg a valóságnak. Persze az űr, az űrhajós, no pláne a Mars szavak hallatán nem a jelünkre asszociálunk elsősorban, a valóság azonban ezzel szemben az, hogy minden valószínűség szerint két évtizeden belül ember léphet a Mars felszínére. Tehát legnagyobb ráhagyással is annyit állíthatunk, hogy a vészesen közeli jövőben játszódik a sorozat, emellett a felvetett dilemmák is már itt toporognak a lábunknál, talán némileg enyhébb formában, mint a széria esetében. Az ugyanis, hogy el fogunk jutni arra a pontra-akár néhány emberöltőn belül-, amikor már a Föld szinte menthetetlen állapotba kerül, és nem lesz más választásunk, mint kolonizálni egy másik bolygót, a jelenlegi tendenciák gyakorlatilag egyenes ági következménye. A sorozatban megjelenő problémák, élethelyzetek tehát olyanok, amelyekkel néhány évtizeden belül akár mi is szembesülhetünk, maga a végeredmény viszont helyenként zavaróan klisés és elnagyolt.

Emma Green (Hilary Swank) céltudatos, fiatal nő, aki hamar válik a NASA egyik első számú asztronautájává. Szépen halad előre a ranglétrán, így őt bízzák meg azzal, hogy az emberiség történetében először vezesse el legénységét a Marsra. A fedélzeten azonban először belső feszültségek, majd technikai problémák törik meg az idillt, emellett pedig a csapat összes tagjának van elszámolnivalója a Földön maradt hozzátartozóival.

Az első epizódban felvázolt viszonyrendszerek sokat ígértek, azonban a legfájóbb pont éppen az, hogy a potenciállal nem tudtak mit kezdeni a készítők. Az egyetlen ténylegesen dicsérhető szál az Emma és családja kapcsolata. Bár itt is sok esetben ismerős alapokból építkeznek a készítők, a játékidő elég teret ad ezeknek a kliséknek az árnyalására, kibontására. Remek az ellentét Emma korábbi és jelenlegi személyisége között. Míg fiatal korában minden kapcsolatát a célnak rendelte alá, addig most egyszerűen nem tud szabadulni a bűntudattól és attól a gondolattól, hogy egy elképesztően fontos időszakban hagyta magára férjét és gyermekét. Hilary Swank pedig remekül ábrázolja a nő vívódásait, főleg azokban a jelenetekben nyújt igazán erős alakítást, mikor szavak nélkül, csupán a tekintetével kell bizonyos érzelmeket ábrázolnia (például mikor hallgatagon, de egyértelműen utasítja el munkatársa közeledését). Az is kiemelendő, hogy a családtagok is kapnak saját, önmagában is értelmezhető történetszálat, még Alexis első szárnypróbálgatásai, lázadási kísérletei nem is rejtenek túl sok újdonságot magukban, Matt teljes létbizonytalansága kifejezetten hatásos. Minden bizonnyal már az is megsebezte a férfi önképét, hogy helyette végül felesége jutott el a Marsra, ehhez pedig még hozzájön, hogy a döntő pillanatban, amikor a lányának a legnagyobb szüksége lenne, elveszíti az egyik legelemibb képességét, a mozgást. Josh Charles rutinból hozza jól a figurát, minden tekintetében ott van a felelősségtudattal vegyes keserűség.

A mellékkarakterek azonban már kifejezetten vázlatosak. Az a kisebb probléma, hogy a sorozat végtelenül sztereotíp, az előítéletekből kiindulva, azokat felhasználva is lehet ugyanis karaktereket építeni (a Ted Lasso és a Nagy Katalin-A kezdetek csinálta ezt nagyon ügyesen a közelmúltban). Ennél sokkal nagyobb gond, hogy senkinek sem sikerül valódi háttértörténetet adni. Vannak erre irányuló kísérletek, de ezek vagy túlságosan negédesek, vagy épp szinte karakaturisztikusan negatívak. Mintha a készítők nem döntötték volna el, hogy archetípusokkal (érezhető ebbéli próbálkozás, gondoljunk csak arra, hogy a világ minden tájáról érkező űrhajósok az egész emberiség összefogását jelképezik), vagy valós jellemekkel szerettek volna dolgozni. Így viszont kicsit a két út között ragadnak, illetőleg az sem válik a sorozat erényére, hogy idővel kiismerhető a csoportdinamika, és ezen nem is igazán igyekeznek változtatni a továbbiakban.

A képi világ egyébként többségében remek, a készítők ügyesen alkalmazzák az űrbéli jelenetek grandiózusságának és a közelik intimitásának kettősségét. A rengeteg flashback (melyek egyébiránt szinte plasztikusan fényesek, túlvilágítottak) esetében nagyon fontosak voltak a vágások, ezt ügyesen oldották meg, a múltbéli jelenetek sokszor szinte párbeszédet folytatnak a jelen eseményeivel, magyarázzák, kontextusba helyezik azokat.

De ami még az eddigieknél is fontosabb, hogy végső soron mond-e bármi újat a sorozat? És a válasz az, hogy sajnos nem igazán. A távolban szinte minden aspektusát, elemét láttuk már korábban, jobban kidolgozva. Christopher Nolan a Csillagok közöttben már remekül ábrázolta a családi élet és a szent misszió között feszülő ellentétet. Itt is ezt látjuk, viszont a készítők-egyelőre-nem mentek annyira messze menni, mint az előbb említett alkotás esetében, így komoly veszteséget, a kapcsolatokat alapjaiban megrengető tragédiákat nem látunk. Ráadásul az alkotók mintha nem mertek volna markánsan állást foglalni a Föld pusztulása-más bolygó kolonizálása témakörben. A sorozat tudományos akkurátusságát talán nem tisztem megítélni, de érezhetően nem ezen van a hangsúly. Ebben a tekintetben talán a National Geographic Mars-utunk a vörös bolygóra című félig fikciós-, félig dokumentumsorozatát érdemes bepótolni, melyben szintén egy csapat asztronautát látunk, az ő szálukkal párhuzamosan azonban tudósok, szakértők mondják el a véleményüket, illetve azt, hogy mik lehetnek adott esetben egy ilyen út bökkenői.

Igazán azért lehet haragudni a sorozatra, mert minden pontatlansága és aránytalansága mellett működik, látható tehát, hogy megvolt a potenciál a történetben. Az érzelmi csúcspontok a helyükön vannak, a végén a leszállásnál pedig megvan a katarzis. Így összességében nem negatív az összkép, még akkor sem, ha a kihagyott lehetőséget lehet sajnálni. Egy esetleges második évadban viszont még mindenképpen ott lehet a potenciál.

Értékelés: 6.5/10

 

 

1351 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>