A Netflix az Anne with an E után ismét eredményesen modernizált egy alapvetően gyermekded történetet. Spoilermentes kritika.
Talán nem én vagyok az egyetlen, akiben élénken élnek a 2000-es évek elején készült tinisorozatok. A Disney csatorna és a Nickelodeon jártak élen ebben a műfajban, és nem túlzás kijelenteni, hogy sokunknak ezeknek a szériák jelentették az első találkozást a mozgóképpel. Ha azonban néhány évtized elteltével tévedünk oda ezekre a csatornákra, kényelmetlen feszengés fog el minket. Érezzük, hogy amit látunk a képernyőn, az egészen távol áll a valóságtól, a szereplők reakciói túlzóak, hiteltelenek, az egész kis túlzással zendülésnek tűnik. Ezeket a sorozatokat sohasem azok nézték, akiknek a főszereplők korából ítélve szólt volna, hiszen ők pontosan tudták, hogy a középiskola nem a High School Musical világa, a néhány évvel fiatalabbak számára azonban kellemes jövőképnek tűnt a kosaras fiúk és a pomponlányok asztalon táncolása. Ezekkel a szériákkal az volt a fő probléma-amellett nyilván, hogy színészi játék, írás és rendezés tekintetében nem képviseltek túlságosan magas színvonalat-, hogy minden szempontból hiteltelenek, irreálisak, tét nélküliek voltak, igazán egyik korosztállyal sem kommunikáltak. A Netflix legújabb sorozata, amely Ann M. Martin népszerű könyvsorozatát dolgozza fel, épp arra kitűnő példa, hogy hogy lehet a fiatalabb korosztállyal érdemben, értelmesen és ízlésesen kommunikálni.
A történet szerint az érett és talpraesett Kristy (Sophie Grace) úgy dönt, hogy barátaival bébiszitterklubbot alapít, a csapat tagjai lesznek a visszahúzódó Mary Anne (Malia Baker), a zabolázatlan Claudia (Momoa Tanada), illetve a nagyvárosi új lány, Stacey, később pedig csatlakozik Dawn (Xochitl Gomez) is. Ők öten tehát gyerekekre vigyáznak, eközben pedig megtörténik velük minden, ami a korosztályt jellemzi, szerelembe esnek, összekapnak, kibékülnek, lázadnak a szüleik ellen.
A széria showrunnere, Rachel Shukert (GLOW, Supergirl) remek munkát végzett. A sorozat úgy tud alapvetően gyermeki és kedves maradni, hogy mégsem bagatellizál. A bevezetőeben említettem Moira-Walley Backett Anne-adaptációját, az analógia pedig több ponton is megállja a helyét. Ahogy kanadai kolléganője, úgy Shukert is eredményesen csempészi bele az adaptációjába a modern világ azon témáit, melyek manapság leginkább uralják a közbeszédet (igen, már a főszereplőink korában is). Az írói gárda ebből a szempontból kényelmes helyzetbe kormányozta magát, mert nyilván egy ilyen sorozat határait egyszerűen túlfeszítené, ha árnyalt vita folyna mondjuk a feminizmusról, vagy a különböző kulturális identitásokról, így nyilván csak rövid bölcseletekre, nagy és látványos kiállásokra van lehetőség, de mivel ezeket a készítők hetedikes kislányok szájába adják, az egész rögtön más kontextusba helyeződik, felértékelődik.
A sorozat emellett remekül építi a karaktereit, ehhez pedig az okosan megválasztott elbeszélésmód is sokat hozzátesz. Az epizódok az eredeti könyvsorozat egy-egy füzetét dolgozzák fel (a készítők vizuálisan is jelzik nekünk, hogy elválnak az egyes fejezetek), és minden esetben az egyik lány funkcionál főszereplőként és narrátorként. Jelen vannak persze a többiek is, de mindig van egy kiemelt szereplő, aki nemcsak elmeséli a történteket, hanem reflektál is azokra. ( Sőt még a színvilág is a lányok hangulatának megfelelően változik) Így pedig nagyon hamar, tolakodás vagy erőltetett expozíció nélkül ismerjük meg főszereplőink gondolatait. A karakterek kellően árnyaltak, túl tudnak lépni az egymondatos jellemzésen, és mindenki kap egy viszonylag korrekt magánéleti szálat is.
Kristy talán a sorozat első számú főszereplője, az ő karakterfejlődése a leglátványosabb. Szinte akarnok zsarnokként ismerjük meg, az évad végére azonban tud lazítani a gyeplőn. Claudia a különböző identitásával, a konzervatív családjának elvárásival küzd, Staceyt cukorbetegsége, míg Mary Anne-t traumái kísértik. A fiatal színészek ügyesen megoldották a feladatukat, a felnőttek közül egy régi ismerősünk, Alicia Silverstone kapott több játékidőt, ő is kiváló volt Kristy édesanyjának szerepében.
Remek az atmoszférateremtés, a kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol minden újonnan érkezőre megvetéssel vegyes gyanúval tekintenek, ismerős lehet a legtöbbünk számára, a széria ráadásul több esetben utal vissza az eggyel korábbi, ’90-es évekbeli adaptációra, maga Silverston személye, vagy akár Mary Anne telefonja könnyen nosztalgikus hangulatba kerítheti a nézőt. Az egész sorozatból árad egyfajta önirónia, a készítők mintha tisztában lennének a koncepció határaival, és ezt jelzik is időről időre a befogadó felé.
A Bébicsőszök klubja tehát egy kedves, ártalmatlan, ám kifejezetten okosan megírt széria, mely talán épp visszafogottsága találhatja meg a közönségét.
Képek: TMDb, News AKMI
1350 megtekintés.
0 comments