Kabóca ciripelős, negédes lányregény-adaptáció, vagy görbe tükör egy változásra alapjaiban képtelen társadalomnak? Anne Shirley képzelete teret ad mindkettőnek és még jóval többnek is.

Lucy Maud Montgomery 1908-as regénye már nem először köszön vissza adaptációként a filmvászonról, készült belőle már mesefilm, de nagysikerű televíziós sorozat is korábban . A cserfes, makrancos, mégis csupaszív árvának és Avonlea szerethető karaktereinek története már több alkotót is megragadtak.

Aki ezek alapján már most a szemét forgatná, az kapaszkodjon a kravátlijába, ugyanis Moira Walley-Beckett 2017-es változata olyan fényben mutatja meg a puffos ujjú ruhákat és arisztokrata álmosolyokat, melyből mindez, a figyelmes néző számára akár emberjogi mozgalomnak is tetszhet.

Vegyünk egy árvát a századfordulóról és tegyük a neki “kijáró” közegbe. Olyan alkalmi családok közé, ahol a fizikai bántalmazás megváltás a lelkihez képest, a szeretet pedig nem fizethető meg a legkeményebb gyerekmunka árán sem.  Vessük ezt össze az egészséges gyermekek eleve élénk fantáziájával, és ne lepődjünk meg, ha egy olyan, valóság elől futva menekülő, álomvilágából a valóságba szinte csak avatárként visszatérő kislányt kapunk, mint Anne.

A történet szerint a csúnyácska kislány rövid, de annál gyötrelmesebb árvaként töltött évei után végre valódi otthonnak örvendhet. Anne öröme azonban csak addig tart, mint az anyáknak akkoriban; míg ki nem derül a gyerekről, hogy lány. Az idősödő testvérpár Marilla (Geraldine James) és Matthew Cuthbert (R.H. Thomson) ugyanis fiút kértek az árvaháztól. Azt sem azért, hogy otthont és szeretetet biztosítsanak egy védtelen léleknek, hanem, hogy legyen, aki dolgozik a krumpliföldeken és gondozza a farmot az egyre erőtlenebb Matthew helyett.
De “ez” bizony lány lett, és nem is akármilyen! A pályaudvarról Zöld oromra tartó úton a Avonleavel együtt ismerhetjük meg Annet és az ő védjegyeként szolgáló képzeletét. Előbbi remek természeti kivetülése az utóbbinak, élénk, élettel teli és zabolátlan. A lányban megbújó erő nem kevesebb a Prince Edward sziget sziklás partját verdeső tengernél. Az útjukat övező fák és virágok pedig a lány vadhajtásként burjánzó képzeletét tárják elénk ámulatba ejtő képeken. 

Ez így magában igazán szép, de, ha belegondolunk, a lány talán emberi kötődései híján a visszautasításra képtelen, de hallgatásában komfortot nyújtó természetben talál csak vigaszt. A vibráló színeket és látványvilágot is kizárólag neki és a képzelőerejének tulajdonítják a készítők, ugyanis más szemszögét a kamera már inkább szürkésnek és ridegnek mutatja. Ezzel helyezve kontrasztba a kislányt és az őt körülvevő közeget. A tűzhajú lány egyébként is éles ellentétekből van összerakva, amelyek egyrészt alapot biztosítanak karaktere szabadon mozgásához, másrészt dús forrásként szolgálnak a sorozat teljes cselekményéhez.

Tehát azontúl, hogy a környéken senki sincs ilyen képzelőerővel megáldva, ennek kifejezésére is magasrangú arisztokratákat megszégyenítő szókincse és irodalmi tudása van a nincstelen árvának. Amint megjelenik a színen, egy szép, ars poeticaként is értelmezhető idézetet jelöl meg alapállításként Charlotte Bronte Jane Eyre-jától:

Ha az egész világ gyűlöl és rosszat hisz rólad, de a lelkiismereted tiszta, sohasem leszel egyedül

A másik éles, szinte megmagyarázhatatlan ellentét a motivációit múltjával összevető gondolat.

Az egyik fő ok, ami miatt a szirupos és pátosszal átitatott lányregény mivolta ellenére valódi értékkel szolgál Walley-Beckett sorozata, nemcsak a korábbi adaptációkhoz, de a legtöbb ilyen műfajú produkcióhoz képest is, az a lány eddigi életének valós bemutatása. Nagyon érzékletesen láttatja, a traumatizációt, amely már visszavonhatatlanul a személyisége részévé vált. Egyik pillanatban még a vadkacsák fenséges röptét fürkészi a fénylő vizek tava felett, a következőben pedig megbénul a kontrollálhatatlanul fejébe tóduló képektől a szörnyű múltjából, ahol szó szerint a sárba tiporták nem csak a testét, de az emberi mivoltát is.

Na mármost, gyermeki lelkesedés ide vagy oda, egy ilyen háttérből érkező kislánynak finoman szólva is karakteridegen vagy legalábbis túlzó az a határtalan, már-már buja életszeretet és naivitás, amit tőle látunk.
A leglátványosabb, a cselekményt legjobban szolgáló kontraszt Anne problémás, napjainkban valószínűleg ADHD-ként diagnosztizálható viselkedésében és az 1800-as évek végén járó apró falu elfogadásra való képességében mutatkozik meg.
Avonlea ugyanis bár kedves, de konvenciókkal sűrűn átszőtt és ítélkezni sem rest közösség, ahol mindenkinek megvan a maga helye. 

Látványos, de a műfajtól megszokottnál mégis jóval árnyaltabb képet kapunk a társadalmi rétegek egymáshoz való viszonyulásáról. Nem tűnnek áthatolhatatlannak a határok, de érezhetően kötéltáncot kell járnia annak, aki próbálkozni mer. Főhősnőnknek azonban,  – az eddigiekből is talán már kiderült – nem erőssége az effajta óvatos moderálás és a rendszer előtt való pukedlizés. A hurrikán erejével érkezik a kisvárosba és szökellő lépteivel borít minden illemet és elvárást. 

Beszédkényszere és nyers gyermekisége az egyetlen fegyvere az előtte álló küzdelmek során, amik már magukban feltételezik a bukás lehetőségét. Annek rangtalan árvaként nem jár az ártatlanság vélelme; a többieknél is eredendően bűnösebb az, akinek nincs szülője, hogy átvegye tőle a rárótt vétkeket, míg készen nem áll maga cipelni e terhet. Ő első perctől maga vívja ezeket harcokat a szocializáció különböző színterein. Elsőként a szigorú, szívtelennek tűnő Marillát, aki egy lányban csak a funkció hiányát látja. Az idősödő asszony szeretetnyelve a szigor, akit az állhatatosan szeretetre váró lány lassan anyává, hármójukat pedig családdá formálja.  Azután Rachel Lyndet, a mindig ráncolt szemű zömök szomszédasszonyt, aki a folyton nyelve alá készített “én megmondtammal” várja a legújabb balszerencsés fordulatokat.

Az iskolát elkezdve pedig sejthető, hogy milyen bonyodalmak várnak egy halmozottan hátrányos helyzetű gyerekre az önelégült arisztokrata ficsúrokkal és klikkekbe verődött kisasszonyokkal tömött helyen. Pláne, ha szegény lány még a kinézetéből sem tud kifejezetten előnyt kovácsolni. Azért a sorozat egész jól balanszíroz a szenvedés és feloldozás között. A megpróbáltatások hadában azért végül akad kebelbarátja és persze a szerelem sem kerüli őt a végtelenségig. 

Hogy lehet mégis, hogy ez az apró lány a fent sorolt ellentétek és nehézségek ellenére az epizódok során mégis mindenkinek a szívébe lopja magát? Itt azért megfigyelhető némi kosztümös, lányregényes túlkapás, ez tagadhatatlan. Nem könnyen ugyan, de végül mindenki megadja magát ennek a szeleburdi, de minden esetben jóravaló lánynak. Nő, férfi, idős, gyerek, szegény és gazdag mind jótékonyan félrenéz a lánnyal kapcsolatos vélt és valós fenntartásai felett, az igazság és szeretet pedig legyőz minden akadályt.

Olyannyira, hogy maga a főszereplő, mintha nem is menne át karakterfejlődésen az epizódok során, inkább a világ finomodik körülötte és vetkőzi le önként az eddig szorongatott konvencióit, csak hogy beférjen a lány bájos képzelgéseibe. Meg kell hagyni, egy kissé nehéz elhinni, jóllehet ez sem a mellékszereplők, de különösen Amybeth McNulty profi színészi játékán nem múlik.   Ezt leszámítva pedig a sorozat végig bombázza a nézőt olyan témákkal, amelyek akkor megbotránkoztatónak tűntek, de 130 évvel később sincs még rájuk bevált formulánk. A különböző hátterű és a társadalmi hierarchiájú emberek elfogadásának problematikája például nem csak Anne-t érinti. Látható, ahogy Marilla is megküzd ugyanezzel az anyák közt, az iskola pedig egyenesen arénaként szolgál a gyerekek beilleszkedésért folytatott csatározásainak.

A sorozat az időzítés és a téma együtthatói által szinte kötelező jelleggel helyezi középpontba a feminizmust. A hímzőkörben megvitatott kérdéskör átitatja az egész évadot. Tudásba és önállóságba vezető alternatív nyúlcsapást mutat a nőknek és olyan fokú egyenjogúságra ösztönzi, ami azt sugallja, hogy a házasság nem az egyetlen út. Skandallum! Bár a gyermekjog lefordíthatatlan szójáték volt még akkoriban, de az emberjogok többször is megmérettetésre kerülnek. Az emberi bánásmód okait fejtegetik a készítők, illetve azt, vajon kell-e ok az emberi bánásmódhoz, vagy valóban kijár mindannyiunknak.

Mindent összevetve az Anne, E-vel a végén! formailag egy hamisítatlan vadregényes, romantikus elégiákkal teletűzdelt lányregényből lett drámasorozat, amelyet azonban tékozlás lenne kizárólag eképpen kezelni. Tartalmilag ugyanis maga az individuum ébredezik benne, ami saját harcain át társadalmi problémákra reflektál, így téve ironikusan aktuálissá az eredeti alkotást.

Képek: TMDb

1605 megtekintés.

Megosztás:

1 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>