Egy életközeli élmény, egy másik házassági történet, egy nap - Egy nap (2018) - kritika

Gyönyörű gyerekek, gondos férj, szerető feleség. A kislány balettozni jár, a nagyfiú vív. Apa dolgozik, Anya gyerekeket nevel. Ez mindannyiunk álma, a kemény munkáért járó, beígért jutalom, a földi mennyország. Mégis, amint alkalmunk adódik egy résre nyílt ajtó mögül belesni az idillbe, 99 percnyi kataton szorongás vár ránk.

Az Egy nap című magyar dráma Szilágyi Zsófia rendezésében készült 2018-ban és meg sem állt a cannes-i filmfesztiválig, ahol FIPRESCI-díjjal jutalmazták.

A főszereplő A martfűi rémből és a Terápiából már jól ismert Szamosi Zsófia, partnere pedig Füredi Leo. A kettejük kémiájának hiánya áthatja az egész művet és megágyaz a film hangulatának még úgy is, hogy közös jeleneteik száma igen kevés. Az Apa ugyanis keveset van otthon, míg az Anya gyakorlatilag be van zárva a lakásba. Ez nem csak a valóságot tükrözi remekül, hanem a házasságuk alapkonfliktusát is elénk tárja.

A rendező első nagyjátékfilmje. A bevett gyakorlatok és fordulatok hiánya, pozitív értelemben kísérletező és bátor megoldásokra sarkallta a készítőt. Üdítően hat, hogy nem akar mindenáron megfelelni vagy a kedvére tenni a nézőnek sem tartalmilag sem szerkezetileg. A valósághoz való hűség az alkotók értékrendjében magasan üti a szerethetőséget, ami így ugyan egy nehezen emészthető, de mindenképpen értékes művet eredményez. Ez az újfajta szemlélet lehet az egyetlen oka, hogy újat tudnak mondani egy olyan sokat nyúzott témáról, mint a családi hétköznapok. Mert egyébként egy átlagos belvárosi család, három gyerekkel és két keményen hajtó szülővel egy olyan alaptörténet lenne, amitől már az embernek fintorognia kell és akaratlanul is felsóhajt bennünk egy hang, hogy “jaj, már megint?”.

De aztán egészen hamar elkezdjük érezni a feszültséget, már jóval azelőtt, hogy az indokolttá válna. A család esti készülődését egy kedvesnek tűnő vendég zavarja meg. Érdekes módon csak a gyerekek örülnek neki. Akinek tudomása van a helyzetről, az nem örül. A néző persze azonnal tudni szeretné, miért, de a szereplők feszült és minimalista arckifejezéseiből nem következtethetünk. Aztán egy ponton, amilyen feszesen tartotta magában addig a konfliktust a történet, olyan váratlansággal borítja az asztalra. A vendég, aki minden régre nyúló ismeretség ellenére idegennek tűnt, Anna barátnője, az a nő, akivel Szabolcs (Füredi Leo) feleségét csalja. Illetve, hogy ne kapjunk ilyen egyszerűen skatulyázható történetet és egy könnyű ítélethozás után ne erkölcsi magaslatról tekintsünk le a szereplőkre, a férj és Gabi (Láng Annamária) kapcsolata kizárólag üzenetekben bontakozott ki, szex nem történt. De elmondása szerint már az üzenetváltásoknak is vége.

A következő pillanatban pedig már belecsöppenünk az új napba, az újdonságra való bárminemű lehetőség nélkül. A fogaskerekek teljes fordulatszámon pörögnek egészen ébredéstől. A rutin szolgáltatja ugyan a ritmust, de nem reklámfilmbe illő bevett, gördülékeny, flashmobszerű rutin ez. Inkább olyan, ami csak törekedne egyfajta rendszerre, de minden lehetőségnél elbukik ez irányú próbálkozásában. Mert a gyerekeket reggel etetni, elkészíteni, felöltöztetni, elpakolni utánuk, közösségbe vinni, még mielőtt az ember munkába megy talán nem lenne olyan bonyolult…Amennyiben nem gyerekekről lenne szó, akik közben a lekváros kenyeret repülőnek használják, a fogkefét mikrofonnak, a csizmát a kezükre húzzák, a “sietnünk kell” kifejezést pedig úgy mosolyogják meg, mint idült alkoholista a sörhabból lefetyelő kisiskolást.

A tennivalók sodrásában egyszer csak érkezik egy üzenet Annának, amelyben a férje csak úgy mellékesen megjegyzi, hogy a mai rutin (is) borul, mert Gabi szeretne még egyszer, utoljára találkozni vele egy kávéra. A bonyodalmak, amikről pedig azt gondoltuk már a szemünk előtt zajlanak, még csak most kezdődnek. Noha bonyodalom alatt itt sem a megszokott cselekménydús jelenetekre kell gondolni, hanem egy anya belső utazására saját félelmei és tűrőképességének határa felé.

Több kérdést is felvet ez a rövid, tömör 99 perc. Elsőként talán egy kevésbé filozófiait azzal, hogy lehetséges, hogy egy teljes állásban dolgozó ügyvéd és egy részmunkaidőben dolgozó tanár fizetéséből is csak kölcsönökkel tudják megvenni a leértékelt kenőmájast? Ez további gazdasági és politikai kérdéseket vet fel, amiket viszont semmilyen formában nem célja taglalni ennek az írásnak.

Ezen kívül még a csalás, megcsalás kérdésköre is a műtőasztalra kerül. Félrelépésnek számít-e egy-egy üzenetváltás, vagy csak üres játszadozás? Lehet-e igaza mindkét félnek egy időben? Vagy létezik abszolút igazság a témában?
Miért van az, hogy egy beton szilárdságú kapcsolat, amire családot lehet építeni, az idő viszontagságai miatt idővel szinte mindig megrepedezik és az apró repedésekből gyom burjánzik elő?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések sora merülhet fel a nézőben a képernyő előtt. Amiben nagyon különleges ez a film, hogy a kérdésekre nem is próbál választ adni. Mintha még ezzel sem lenne idő foglalkozni a rengeteg tennivaló után, minden ítélkezés és konklúzió gyártása a nézőre marad. Ettől nagyon nehéz és gyötrelmes lehet a befogadás, viszont könnyen projektállható a saját életünkre, így egyfajta önanalízis is megtörténhet.

Sok hasonló témájú filmet találhatunk (pl. A hűtlen, Házassági történet), de ehhez egyik sem hasonlítható. Itt a magyar valóság erős befolyása és a rendező dokumentumfilm-készítő múltja határozottan alternatív irányba sodorja az alkotást. A kamerahasználat különlegessége, hogy nem próbálja meg minél több szempontból láttatni az eseményeket, hanem egy pontból mutatja be az adott szituációt. Ettől a néző kelletlen kukkolóvá válik, aki egy sarokban, az ajtó mögül esetleg egy másik szobából hallgatózik, vagy lohol a szereplők után. Mintha csak lehagytak, vagy ott felejtettek volna minket, ezzel is bizonyítva, hogy nem nekünk játszanak.
A fények jellemzően hangulatot szoktak jelezni, vizuális aláfestésként terelik, moderálják a befogadó érzelmeit és kontrasztot nyújtanak. Itt se kontraszt, se moderálás. Szürke és fekete minden. Nincsenek nagy terek, beszűrődő természetes fény, ami fellélegzést adna a monotonitásból és kilátástalanságból. Az enteriőr szintén konstansan szűk és szúrós. Az eleve kicsi és szétdarabolt terekben is minden elől van, semmi nincs elpakolva, nincs a helyén, mert már helye sincs. Akárcsak Anna és Szabolcs kapcsolati problémái, csak gyűlnek rendezetlenül, elvéve előlük az életteret és a levegőt. Ugyanígy a réges-rég elromlott csap, és az hogy inkább rendszert alakítottak ki az így, hibásan történő használatára, minthogy megszereljék, szintén allegóriaként értelmezhető a házasságukra nézve.
Bár a látottakban nincs semmi szokatlan, mégis elborzasztanak és így, meztelen valójukban sokkoló hatással bírnak. Mert mintha a játék hiányozna ebből a játékfilmből. A főként Hollywood problémáin és megoldókulcsain trainelt ízlésünknek nehezen befogadható ez a fajta valóságérzékeltetés és a feloldozás teljes hiánya. Magunk maradunk a gondolatainkkal és szorongásainkkal, pont úgy, ahogy Anna.

Mindezek akár ellenérvként is tűnhetnek egy film tekintetében, de a realitással küzd az, akinek mindez nehezen emészthető. A produkció ugyanis már-már bénítóan valódi. De azoknak, akiknek személyes kötődése is van a történethez rengeteg komfortot és keserédes élményt hozhat ugyanazokat a groteszk szituációkat és hangsúlyokat visszahallani, amikben ők maguk is mozognak a mindennapokban. Néhány ikonikus „Viselkedj már úgy édes fiam, ahány éves vagy” vagy “Jó, aki végzett a reggelivel az menjen fogat mosni, mondom menjen fogat mosni” kezdetű mondat még a kínjában röhögést is előcsalja az ugyanebben megfáradt nézőből.
A végkifejlet pedig, olyan emberi és mindenki által megérthető, hogy az annyi nehézség, kín és problémamegoldás után, amit a film felsorakoztat, egészen katartikus.

Értékelés: 8/10

Képek: Vertigo Média