Múlt nélkül nincs jövő – A vér fája (2018)

Julio Medem különleges filmje a szerelemről, valamint a múlt és a család jövőformáló erejéről mesél.

Talán nem tévedek, ha azt állítom: aki látta Az Északi-sarkkör szerelmeseit (Los amantes del Círculo Polar, 1998), az egy életre megjegyezte Julio Medem nevét. De azért, hogy ne beszéljek más nevében, azt mondom: velem így történt. Örök és kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem Ana és Otto posztmodern szerelmi története, amely igen sajátosan mutatja be, miként szenteli – vagy inkább pecsételi – meg a múlt és a jövő, valamint két ember kapcsolatát a végzet. Kicsit másként, de éppen erről mesél Julio Medem A vér fája (El árbol de la sangre, 2018) című filmmel is, amely ugyan elmarad a korábbi munkáitól, mégsem kihagyható, hiszen egy valószerűen ágas-bogas családfát rajzolva világít rá a kétségbevonhatatlan igazságra: mindaddig nem lehet igazi boldog jövőnk, amíg nem látjuk tisztán és fogadjuk el a múltunkat.

Egy fiatal szerelmespár, Rebeca és Marc érkezik meg egy baszkföldi tanyára. Leparkolnak, kiveszik a cuccaikat az autóból, mielőtt azonban bemennének a házba, odasétálnak a közelben álló terebélyes fához és egymás kezéig nyúlva átölelik. Jelentőségteljes, szép momentum ez, amelyen viszont gyorsan túllépünk, hiszen a fiatalok besietnek a házba, és rögtön munkához látnak. Eldöntötték ugyanis, hogy könyvet írnak családjaik egymásba fonódó történetéről, s ahogy papírra – pontosabban Word-dokumentumba – vetik az első néhány sort, már újjá is éled a múlt, mi nézők pedig hátrahagyjuk az épphogy megismert főhősöket, hogy aztán az őseiket figyelve kapjunk képet arról, kicsodák is ők.

Nos, most tehetném azt, hogy leírom, mely felmenőikkel, hozzátartozóikkal „találkozunk”, s miért pont velük, de egyrészt az spoiler lenne, másrészt pedig képtelen is lennék rá, mivel annyi szereplő vándorol ki-be a cselekményben, hogy egy idő után már szinte lehetetlenség követni… És ez baj, hiszen az újabb és újabb karakterek megjelenése ahelyett, hogy koncentrálná, inkább folyvást eltereli a figyelmünket a lényegről: a főszereplő párról s az ő családfáiknak szétválaszthatatlanul összekapaszkodó gyökereiről.

Mennyiben hat a múltunk és a családi örökségünk a jelenünkre és a jövőnkre? Mi határozza meg azt, hogy kik vagyunk? Kinek, kiknek köszönhetjük az életünket? És mi van akkor, ha a létezésünk nem egyszerűen afféle őseinktől kapott szép „ajándék”, hanem valami, amihez vér tapad? Milyen súlyú családi titkokat bírunk el, s melyek azok, amelyek alatt már összeroskadunk? Mi minden köt össze és mi választhat szét két embert? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések merülnek fel a filmben, amely a szereplőkkel és cselekményszálakkal való túlzsúfoltsága ellenére is hatásos, izgalmas és érdekes, s amely mindvégig arra ösztönöz minket, hogy ne csak a főszereplők családfáját akarjuk megrajzolni, hanem a sajátunkat is.

De ha már szóba került a túlzsúfoltság! Julio Medem mindig is az összetett történetek és a bonyolult történetmesélés híve volt; előszeretettel és virtuózan játszik a fő- és mellékszereplőkkel, a különféle cselekményszálakkal, sőt még a térrel és az idősíkokkal is. Az elbeszélésmódjára jellemző összetettség és sokszínűség – és néha kiszámíthatatlanság – igazán jól működik például Az Északi-sarkkör szerelmeseinek véletlen-dramaturgiájában, ahol a cselekmény szervezője végső soron mindig a nagybetűs Sors, a Végzet, ám sajnálatos módon A vér fája esetében nem erősíti, hanem gyengíti a „sorok között rejlő” mondanivalót. Mégsem mondhatom azt, hogy ez elrontja a filmet – mert nem. Az igaz, hogy olykor kissé vontatottá és nehezen nézhetővé teszi, ezt azonban ellensúlyozza, amikor megjelennek a főszereplők és eluralják a cselekményt.

Úrsula Corberó (Rebeca) és Álvaro Cervantes (Marc) finom, visszafogott, ugyanakkor végtelenül érzékeny és szenvedélyes játékkal keltik életre karaktereiket, s valóban képesek újra és újra felkelteni a figyelmünket és elérni, hogy az utolsó pillanatban velük együtt éljük át a katarzist. Amit mellesleg a mellékvágányok ellenére is gyönyörűen előkészít a forgatókönyv, s aminek erejéhez nagyban hozzájárul Lucas Vidal élettel és érzelmekkel teli partitúrája, valamint Kiko de la Rica szimbólumokkal, visszatérő és beszédes motívumokkal operáló, alapvetően mégis realista képi világa.

Vitathatatlan, hogy nem A vér fája Julio Medem legkiemelkedőbb alkotása, s nem is való mindenkinek, de az is vitathatatlan, hogy azok a nézők, akik időt szánnak rá és átadják magukat neki, gazdagabbak lesznek. Nemcsak egy sajátos szerelmesfilmmel és családtörténettel, hanem számos olyan kérdéssel is, amelyeknek birtokában könnyebb vizsgálgatni a múltunkat, s azt a képzeletbeli, de nagyon is valóságos, terebélyes fát, amelynek az egyik ága mi vagyunk.

A vér fája a Netflixen látható.

Fotók: TMDb, Mafab

A szerző további cikkei az Eszter és a filmek oldalon olvashatóak.

1301 megtekintés.

Megosztás: