Nincs annál szomorúbb, ha a Semmi elnyeli a Fantáziát. Belegondoltál már, milyen sivár lenne a világ, ha nem léteznének történetek, mesék, könyvek, ahová menekülni lehetne a szürke hétköznapok elől? Egy mesében bárkivé válhatunk, olyan helyekre juthatunk, amiről álmodni sem mertünk. De el kell ezt veszíteni felnőttként? El kell engedni az évek múlásával?

Pedagógusként állíthatom, hogy talán az egyetlen, igazán örömteli sikerélmény, mikor akár hosszú hónapokon át tartó szorongások után – mert úgy gondolom, az olvasástanulás szinte minden esetben frusztráló az elején, de a siker után lehet igazán tovább dolgozni és megkezdeni az olvasóvá nevelést – a gyerek összeolvassa az első, több szótagból álló szavakat, melyeket rövid mondatok követnek, azután hosszabbak, végül az összefüggő szöveg. Vallom, hogy nagyon sokáig, még azon túl is, hogy már maga képes az önálló olvasásra, érdemes a tanítónak, szülőnek esztétikai élményt nyújtani azzal, hogy ő mutatja be a szöveget. Rendkívül fontosak a mesék szerepe, a korosztálynak megfelelő szövegek, már egészen kicsi kortól, hisz, ha megismerkedik a klasszikus és kortárs gyermekirodalommal, kreatívabb lesz és a fantáziája is kivirágzik. Akiknek sokat meséltek gyerekkorukban, nyitottabbak az önálló befogadásra és könnyebben válnak igazi olvasóvá. A könyvek szeretete nélkül pedig egészen biztosan egyhangúbb lenne az élet.

A történeteket a továbbadás tartja életben, ha generációról generációra újrameséljük, akár kicsit változtatva az eredetin, hisz azzal is csak többé válik. Ha példákat kellene mondanom olyan történetekre, akár mesékre, melyek számomra az olvasás örömét jelentik, akkor a Végtelen történet magasan kiemelkedne közülük. Soha nem a korosztályomnak megfelelő regényeket vettem a kezembe, mindig feljebb lőttem vagy öt évvel, és csak később tértem vissza a fiatalabb korosztálynak szánt művekhez, köszönhetően az egyetemi éveknek. Ott találkoztam Michael Ende mese/fantasy regényével is. Az 1984-as filmet természetesen imádtam, gyerekként megannyiszor láttam, ugyanúgy izgultam a Bánat mocsaránál, rettegtem a Délisarki jósda előtti szfinxek gyilkos pillantásától, Gmorktól, a gomolygó Semmitől és én is szívesen elneveztem volna a Gyermek császárnőt.

A könyv számomra az olvasás esszenciáját jelenti. Olyan élményt nyújtott, amit soha nem fogok elfeledni, köszönhetően a döbbenetesen kreatív történetvezetésének, illetve az olvasó és szöveg közötti fal ledöntésének. A film csak az első negyedének eseményeit dolgozza fel, a két részt elválasztó, összekötő rész, ahol voltaképpen megelevenedik a szöveg és valóban végtelenné válik, maga a tökély. Míg az első része a fantáziavilágba való menekülésről és annak újjászületéséről szól, addig a második önmagunk elveszéséről, a valóságtól való elrugaszkodásról, a realitás és személyiségünk elfeledéséről. Nem csoda, hogy ennek az összetett történetnek az egyetlen, nagyszabású adaptálását az író gyűlölte. (Egyébként megélt az évek során még két folytatást, rajzfilm feldolgozást és spin-off sorozatot is.) A regény ismerete után már én sem tudtam ugyanúgy végignézni, nem mellesleg felnőttem és sokkal hangsúlyosabbá váltak a hibái. De nem szeretném, hogy a gyermeki naivitás elvesztésével és a fantázia elszürkülésével ne lehessen nosztalgiázni a régi élményekkel.

A Végtelen történet idén 36 éves és azóta sem láttunk ilyen megvalósítású projektet, ami egyben magába foglalja a 80-as évek esszenciáját is.

A cselekmény párhuzamosan zajlik a mi világunkban és Fantáziaországban, amit az eltűnés fenyeget, hisz a gyerekeket már nem érdeklik a mesék, az újramesélés hiánya miatt pedig megjelent a Semmi, ami bekebelezi a varázslatos világot. Egyedül egy embergyerek mentheti meg Fantázia lakóit és védelmezőjüket, a Gyermek császárnőt. Bastian (Barret Oliver) észrevétlenül csöppen egy olyan világba, ahol elmosódnak a határok képzelet és valóság között.

Bastian elhanyagolt gyerek, édesanyját elvesztette, apjával él együtt, aki a munka és gyász miatt keveset tud fiával foglalkozni. Emellett az iskolában is folyamatos zaklatásnak van kitéve. Nem csoda, hogy menekülni próbál, hisz Fantáziában azonosulhat azzal a karakterrel, akivé mindig is válni szeretett volna. Atreyu bátor és erős, kész nekivágni az ismeretlennek, hogy egymaga szolgálja a nagyobb célt, nem egyebet, mint megmenteni a mese birodalmát. Ő a kisfiú hőse, aki lenni szeretne a való életben is, egy példakép, az inspiráció. Már a karakter és a „valós személy” közötti, egyébként paradoxonra épülő párhuzam ledönti a klasszikus regényfeldolgozások narrációját és mintegy előrevetíti a szerepjátékra épülő cselekményt, történetmesélést, ami még akkor is működik, mikor a két médium eltérő módszereket használ. Míg a regény olvasása közben akaratlanul is azonosulni tudtam a történettel és magam is belecsöppentem a narrációnak köszönhetően, a filmváltozatban is érződik a matrojskárát idéző rétegelt cselekmény, ami áttöri a médiumok közötti, áthatolhatatlannak hitt falat.

Sajnos, ennyi év távlatából és a könyv ismeretében elképesztően elnagyolt a történetvezetés, szinte elszáguld és rendkívül fontos motívumok jelennek meg, csupán pillanatnyi ideig, hisz idő a kibontásukra, a regénybeli karakterek megismerésére nincsen.

Ellenben van a filmnek egy olyan jellegzetessége, ami majdnem négy évtized távlatából is kiemeli a hasonló fantasyadaptációk közül. Ez pedig az a hihetetlenül színvonalas, aprólékos kivitelezés és technikai megvalósítás. Már a főcímdal alatt azonnal visszarepített emlékeim világába, a lélegzetelállítóan fényképezett égbolt – mely végigkíséri a filmet – illetve Limahl kulikussá vált dala. Fantázia megjelenítése még most is szemkápráztató, köszönhetően a klasszikus iskolának és a filmtechnikai módszerek fúziójának. Még hírében sem volt a ma oly egyértelmű kelléknek számító CGI, VFX, melyekkel bármilyen tájat létre tudnak hozni. Mégis úgy érzem, sokkal több élet van egy kevert technikájú filmben, akkor is, ha kicsit érződik egyes elemein az idő múlása. A fényképezett égbolt háttér, az épített díszletek és az anomatronics bábok együttese felejthetetlen összképet alkot. Minden jeleneten érződik az az odafigyelés és az alapanyag iránti szeretet, amivel a készítők hozzányúltak. Valóban Fantáziát teremtették meg. Emellé az elengedhetetlen szintipop és elektornikus disco elegye, melyért a legendás Giorgio Morodert illeti köszönet. Még a zenében is az egymástól elütő, mégis csodásan harmonizáló kettősség jelenik meg, hisz a discot többször váltják Klaus Doldinger szívfájdítóan gyönyörű, nagyzenekaros szerzeményei.

Szerencsére a jövendölés úgy tűnik nem válik valósággá, bármilyen újítás jön, legyen szó az akkori játéktermekről, mai okos telefonokról, a mese birodalmát nem nyeli el a semmi, főleg, ha mi sem felejtjük el felidézni a gyerekkori szép emlékeket és továbbadni azokat.

Vannak hibái, melyek csak felnőtt szemmel tűnnek fel, de a Végtelen történet erőlködés nélkül vált egy időkapszulává, melyet, ha időről időre feltárok, a ’80-as évek oly szeretett popkultúrájában találom magam, amihez soha nem fog felérni egy kortárs szerelmes levél sem, melyet az évtizednek dedikálnak.

397 megtekintés.

Megosztás: