Karakteres színészekkel, remekül megkomponált jelenetekkel és egyedi miliővel érkezett 2018-ban Caleb Carr regénye alapján a The Alienist, amely ugyan nem igazán ás mélyre gyilkosa agyában, összegezvén mégis egy kifejezetten szórakoztató elegyet alkot. Spoilermentes kritika.

A 19. század végén járunk, a főcím előtt felvillanó felirat pedig rögtön magyarázatot is ad a címre. Ebben a korszakban ugyanis a mentális betegségekkel küzdőket idegeneknek, kívülállónak tartották, az őket vizsgálók, a velük foglalkozók neve pedig Alienist volt. A sorozat főhőse, Dr. Laszlo Kraizler (Daniel Brühl) is ezt a foglalkozást űzi, a városban hamarosan brutális gyilkosság történik, és a rendőrség inkompetenciája miatt pedig a karizmatikus orvosra hárul a bűntény felderítése. Jó krimihez méltóan természetesen a főhősnek segítsége is akad a nyomozás során, a klasszikus watsoni karaktert John Moore  (Luke Evans) személyében kapjuk meg, de Sara Howardnak (Dakota Fanning) is fontos szerep jut a későbbiekben.

Tradicionális krimivel van tehát dolgunk, ennek megfelelően a műfaj összes fontosabb sajátossága fellelhető. Megkapjuk az introvertált, a külvilág számára megfejethetetlen, az apró jelekből mégis páratlan következtetéseket levonó detektívet (Kreizler), John Moore figurája a jóravaló segéd, aki a higgadtságával és visszafogottságával tud segítségére lenni társának, és aki ezzel párhuzamosan mindenre a nézővel egy időben csodálkozik rá. Megjelenik emellett a rendőrség szakmaiatlansága és korrupciója, illetőleg a nyomozás is a klasszikus módon, az apró jelekből levont következtetések alapján építkezik. Amiben azonban a The Alienist némileg meghaladja a műfaji kliséket, az az, hogy egy idő után szinte jelentőséget veszti a gyilkos személye. Az utolsó epizódban ugyan fény derül a bűnöző kilétére, addigra azonban  sokkal inkább a lelki folyamatok válnak hangsúlyossá, hiszen Kreizler célja valójában sohasem az volt, hogy megoldja az adott ügyet, ő mindig is a gyilkossá válás folyamatát akarta feltérképezni. Ebből a szempontból egyébiránt a feloldozás nélküli végkifejlet is tökéletes, hiszen a főhős sem éri el a célját, emellett -ahogyan az el is hangzik- a problémát is csak tünetileg kezelték, ugyanis mindig voltak és lesznek hasonló gyilkosok. ( Idén nyáron érkezik is a második szezon.)

Dr. Laszlo Kraizler személye egyébként is ambivalens. A készítők a játékidő nagy részében kétségek között tartják a nézőt az ő motivációjával kapcsolatban, igazán csak az utolsó epizódban értjük meg, hogy mi is határozza meg őt pontosan. A múltbéli sebeknek, a traumáknak egyébiránt kulcsszerepe van a sorozatban, az összes fontosabb karakter múltja őriz sötét titkokat, az alkotók mintha egyúttal azt is állítanák, hogy  mindannyian sérültek vagyunk valamilyen formában. Ezt remekül erősíti az elbeszéléstechnika, illetőleg a sorozat karakterépítése, ugyanis mindenkit először cselekedetei, jelenlegi státusza alapján ismerünk meg, és csak később, a múltbéli események félelvénítése során értjük meg a valódi személyt. A sorozat azonban mégis amellett foglal állást, hogy a sorsáról végül maga az egyén dönt. A freudi tanok végig körüllengik a szériát (Kraizler bizonyos jellemvonásai is egyértelműen a pszichoanalízis atyjára utalnak),  még akkor is, ha ezeket nem bontja ki igazán mélyen a The Alienist, inkább csak holmi fűszerként egészítik ki a történetet ezen gondolatok.

A sorozat egyik hibája azonban, hogy Kraizleren kívül a többi karaktert nem igazán sikerül árnyalni. Idővel némileg mindenki megnyílik, de a két másik főszereplő, John és Sara is hamar kiismerhető. Johnról már korábban tettem említést, Dakota Fanning karaktere pedig a korát meghazudtolóan karakán és emancipált nő, a New York-i rendőrkapitányság első női dolgozója, azonban ő is inkább egy szimbólum, mintsem egy hús-vér ember. Emellett próbáltak a főszereplő hármas között egyfajta szerelmi háromszöget létrehozni, itt azonban csak néhány fáradt mosolyra és egy-két kifejezetten kínos párbeszédre futotta.

Ami még mindenképpen kiemelésre érdemes a ( nagyrészt hazánkban forgatott) szériával kapcsolatban, az a megvalósítás. A korrajz remek, erőteljesen jelenik meg a korszak kettőssége, látjuk ugyanis a pompás ruhákban operát hallgató elit mellett a bordélyházakban mulató alsóbb rétegeket is. A rendezés (a szériát Jakob Verbruggen álmodta képernyőre) és az operatőri munka pedig kiváló, helyenként kifejezetten ötletes és remekül egészíti ki, rímel rá a sorozat gondolatiságára. A tükröződő felületek, a felső kameraállás feltűnő és gyakori használata az önmagunkkal való szembenézés fontosságát hirdeti.

A The Alienist nem (sokkal) több tehát, mint egy hangulatos történelmi krimi, emiatt azonban igazán elmarasztalni sem lehet, hiszen nem is állítja ennek ellenkezőjét. Az elsőrangú kivitelezés és a műfajban megszokottnál erősebb gondolati mag miatt jelen produkció mégis kiemelkedik a sorozatos átlagból.

Értékelés: 7.5/10

Képek: TMDb, IMDb

A The Alienist a Netflix műsorán található, angol felirattal.

3315 megtekintés.

Related posts:

Premierdátumot kapott a The Alienist második évada Múlt nélkül nincs jövő – A vér fája (2018) – kritika A láthatatlan ember – Last Call (2018) – kritika Egy életközeli élmény, egy másik házassági történet, egy nap – Egy nap (2018) – kritika „Ha nem szereted önmagad, hogy a fenébe fogsz valaki mást szeretni?” Hogyan maradjunk ki a történelemből? – Anyám és más futóbolondok a családból (2015) – kritika