Hogyan maradjunk ki a történelemből? - Anyám és más futóbolondok a családból (2015) - kritika

Az árnyas tölgyfák lombjai közt járó szellő lassított felvételben meglibbenti egy kislány rakott szoknyájának szélét. Fülemüle hangja tölti meg a krémszínű tájat és érik a szilva. Eközben fasiszták adják a kilincset kommunistáknak az országban, a két egytestvér, Ménrót fia pedig Káint és Ábelt megszégyenítő kegyetlenséggel öli egymást. Az aranyat a pincébe dugni, a sógort a szekrénybe, de az emberség az marad. Annak maradnia kell, különben ők nyertek.

Fekete Ibolyának, a Bolse vita és a Chico alkotójának 2015-ös drámája egyfajta személyes családállítás, ahol a nemzet és a család határai elmosódnak, a sebek pedig együtt gyógyulnak a közel két óra alatt. A rendező ugyanis saját édesanyja történeteiből próbált egy darabkát megmenteni az utókornak, kiválogatva a legszebb és a leggyötrelmesebb részleteket. Éppen ezért olyan életszerű a idős Gardó néni (Danuta Szaflarska) és lánya, Berta (Básti Juli) kapcsolata. Mert első kézből mutatja meg ennek a fájóan közeli anya-lánya kapcsolatnak az árnyoldalait és a tagadhatatlan szépségeit is.

Emlékalbumba fűzött kopott, de éles képeken át visz minket végig az elmúlt száz éven egy pohár bambi és egy Rákóczi túrós mellett. A negédes nosztalgia azonban szerencsére elmarad, mert amint az ember kicsit is elengedné magát, az élet mindjárt közbelép egy háborúval, egy zsidótörvénnyel vagy egy kedves, árgus szemmel figyelő szomszéddal. A nézőnek pedig nem marad más lehetősége, mint a tőlünk, magyaroktól már oly’ jól ismert sírva vigadás.

A történelem részének lenni általánosan elfogadott heroikus cselekedet. Egy vágyott cél, hogy az ember, akár névtelenül is, de alakítson valamit a dolgok folyásán. Ezzel emelkedve felül az emberi lét végességén és hasztalanságán. Nem így gondolja ezt Gardó Berta (Ónódi Eszter), aki önmagában egy egyszemélyes, apokrif történelemkönyv. Ő ugyanis menekül, vidéki sorházaktól pincéken át, akár a polgári lakás magas mennyezetének repedéseibe is elbújna, csak hogy kimaradjon a történelemből. Mégsem érezni ebből gyávaságot; az életigenlés, a túlélni vágyás süt belőle minden ponton, amitől nagyon könnyen szerethető lesz a figura.

Bertát egy jómódú, átlagos, bár kissé keserű család gyermekeként ismerhetjük meg. Ekkor még magyar. Később lesz még román, fasiszta, kommunista is. Miközben ő maga semmit sem változik. Csak a világ, a politika és a vad ideák cserélgetik egymást körülötte, amelyek kizárólag pártfogóként vagy ellenségként hajlandóak tekinteni a polgárokra.
A lány mindössze egyszer változik, amikor a sok jómódú és előnyös választásnak tűnő kérő helyett Gardó Bertából Barkó Lajosnévá emeli őt egy magyar baka (Gáspár Tibor). Az ő bohó szerelme úgy felesége, mint maga az élet iránt, összevetve a nő gyakorlatiasságával és szarkasztikus világlátásával olyan ötvözetet képez, ami könnyedén állja, hogy áthurcolják téren és időn át.

De milyen is ez a mi kis magyar kontinuumunk? A teret Trianon, az őszirózsás forradalom, ‘56 és a tolongó személyi kultuszok darabjaira szabdalták.

Az idő pedig robog, először lovaskocsin, majd fekete Volgán, később tankon. Mindezt úgy, hogy nem merülünk el az érákban és ideológiákban, nincs objektív bemutatás, vagy kényszer a teljes kép ismertetésére. Csak annyit látunk, hogyan éli meg az apró fogaskerék, amint porrá őrli őt a szerkezet. Olyan tempóban, hogy még ítélkezni sem marad idő csak menekülni. Költözni, huszonhétszer.

Ebben a közegben próbál túlélni a főhősnő és vele mindenki, akivel kapcsolatba kerül. Nagyon szépen bemutatásra kerül egy szelekció a korabeli fiatalokból. Amikor a nagy eszmék éppen nyugszanak, szépen megfér eprezgetve a Duna parton a zsidó művész, a népi német, a magyar meg a székely is. De mire az eperlé lecsurog az állukon, a német már ellenség, a zsidó üldözött, a magyar meg legalábbis megkérdőjelezhető. Hiába az európai intellektus, a multikulturális összetartozás és a pilvaxos baráti viták, minden szertefoszlik egyetlen csengetéstől. Minden látogatóra valaki másnak kell elbújnia, mert sosem lehet tudni, hogy épp elfoglalni vagy felszabadítani jöttek-e vendégségbe.

Néha a néző úgy érzi, ez már sok, ez mégiscsak egy beteg idős hölgy zavaros visszaemlékezése, ennyire nem lehetett szörnyű. Ekkor egy-egy jól elhelyezett archív bevágás szakítja meg a történetmesélést bizonyítékképpen. Ezekben burleszk módon hol induló, hol swing, hol pedig légiriadó hangjára mutatják be, hogyan ment tönkre diktátorok tollvonásnyi döntései nyomán kis emberek millióinak és egy teljes nemzetnek az élete. Ettől az elmerengő, nosztalgiába hajló elbeszélés egy csapásra újra valóságossá, kézzelfoghatóvá válik, és a gondolat, hogy ez talán nem is velünk történt meg, azonnal szertefoszlik. Ha egy 94 éves zavart, demens néni visszatekintve az életére ilyen pontos képet tud adni a történelmünkről, akkor talán nem ő a beteg, hanem a nemzet. De ha egy nemzetet meg is lehet nyomorítani, az egyén maga attól még élhet.

A film nagyon finoman mutatja be a különböző szociális színterek egymáshoz való viszonyát, csakúgy, mint az egyén helyét, vagy helytelenségét egy társadalomban. A család, mint a személyt körülvevő elsődleges közeg a társadalom makettje. Itt is mindig van kit utálni, és mindig van mi ellen lázadni. A vén Gardó (Berta apja) kinevezett idegentest a család szervezetében, akit, bár megtűrni kötelező, nem szeretni viszont maga az ellenszegülés. Akárcsak az ország élére állított vezetőket. A jobbnál jobb kérőket elhajtani és a vénlánysággal kacérkodni pedig ugyanúgy lázadás, mint nem megadni magunkat egy törvénynek, vagy pártnak, amely mások életére tör. Az hogy a főszereplő édesanyját és a lányát is ugyanaz alakítja, szép metaforája annak, ahogy a generációk stafétabotként adják át a motivációikat, az élethez való viszonyulásukat egymásnak, és sajnos annak is, ahogyan a hibák programozódnak bennük.

Ha a fentiek nyomán az egyént kiterjesztjük az általa alkotott társadalomra, az sajnos nem vetít elénk szép jövőt, de legalább megmagyarázza hogyan tudunk mi, magyarok, egyik bajból a másikba kerülni, de mégis mindegyikből felállni. Konklúzió híján ugyanis – úgy tűnik – ez a film üzenete: a magyarság nem egy helyhez, országhatárhoz, politikához köthető egység, ez egy attitűd. Hibázni sokszor, kudarcot vallani nem csak ránk erőltetett ideológiákkal, de a saját elvárásainkkal szemben is. Ezt választékos nyelvünk ellenére közel sem választékosan konstatálni, majd felállni belőle. Minden egyes alkalommal.

Közben pedig – akár egy pénzzel teli tárcát visszaadni annak, akinek nincs nagyobb szüksége rá, mint nekünk – megmaradni embernek! Ez az egyetlen hatásos fegyver az elnyomás ellen. Mikor mindenki azt feltételezné, sőt elvárná tőlünk, hogy megalkudjunk, átálljunk, besúgjunk, egyszerűen csak megmaradni Gardó Bertának, egy ízig-vérig embernek ebben az embertelen világban.

Értékelés: 9/10

Képek: Vertigo Média

A film trailere: