Schwechtje Mihály filmje az utóbbi idők egyik legfontosabb magyar alkotása, melyet témája és aktualitása miatt is érdemes megnézni.

Az elmúlt években óriási változásokon esett át a magyar filmipar. A közvélemény szereti utálni a hazai gyártmányú filmeket és sorozatokat, másodvonalbelinek tartva azokat. Legtöbbeknek paradox módon pont a magyar nyelv, a szinkron jelenti a zavaró tényezőt, mert színészeink sokszor szinte túlartikulálják a szavakat, amitől az összhatás életszerűtlenné válik. Az elmúlt öt évben valami mégis megváltozott, rohamosan emelkedett a színvonal, elszakadtunk a középszerű limonádéktól és világhírnévre tettünk szert. Szász Attila, a 2014-es A berni követ sikere után elkészítette a legjobb magyar gótikus drámát, a Félvilágot, mely eredetileg TV-filmnek készült, de a hatalmas kritikai- és közönségsiker után szép kört futott a nagyvásznakon is. Legnagyobb büszkeségünk 2015-ben érkezett, Nemes Jeles László rendezésében, a Saul fia, ami eddig kihasználatlan perspektívába helyezte a holokauszt poklát, egyedi narrációját pedig az Akadémia is díjazta egy Oscarral. Rá két évvel újra képviseltettük az országot a legnagyobb nemzetközi díjátadón, Enyedi Ilkdikó Testről és lélekről című drámájával. Mindeközben betörtünk a streaming világába is, és a Terápia után kirobbanó sikert arattunk az Aranyélettel. A sikervonat nem állt meg, sorra érkeztek a presztízsértékű magyar alkotások, többek között A martfűi rém, A hentes, a kurva és a félszemű, Liza, a rókatündér, Napszállta, Akik maradtak, Mindenki. Egyértelműen kijelenthető, hogy a hazai filmgyártás átesett a tűzkeresztségen és tehetséges, kreatív emberek egyengetik a valóban minőségi darabok útját.

2018 bár nem aratott hangos sikert, megjelent Schwechtje Mihály – aki a Terápia bizonyos epizódjait is rendezte – filmje, A remélem legközelebb sikerül meghalnod , ami az elmúlt évek egyik legfontosabb és leghatásosabb alkotása.

Rengetegszer adtam már hálát azért, hogy a digitális korban élek. Megszámlálhatatlan előnye van, kezdve a könnyű kapcsolattartással, a kritikus gondolkodás fejlesztésén át a visszakövethetőségig. De az internet és a digitális technika napirendbe való beépülése titkon, de magában őrzi a legnagyobb veszélyeket is. Elég megjelennie egy kompromittáló anyagnak, hogy életek menjenek tönkre, de a fake news is megnehezíti a józan gondolkodást, tájékozódást, nem beszélve a hatalomról, amit a név és arcnélküliség jelent. Az interneten azzá válunk, akivé csak akarunk, teljesen új személyiséget vehetünk fel, bárkit megtéveszthetünk. Vannak, akik mindezt a lehető legrosszabb célra használják.

Ki kell térnem a film címére. Életemben nem találkoztam még ilyen nyers és provokatív megfogalmazással. Viszont nem a polgárpukkasztás volt a célja, még csak nem is egy ügyes marketingfogás – bár annak is tökéletesen elmegy -, hanem a rideg valóság. Egy ideje abszolút leszoktam a különböző fórumok hozzászólásainak olvasásáról, mert úgy gondolom, hogy ez a fajta önkifejezés melegágya a frusztráció kivetülésének. Emberek ismeretlenül engednek meg maguknak olyan megnyilvánulásokat, amiket talán önmaguk sem gondolnak komolyan, de elképzelni sem tudják, mit okozhatnak más lelkében.

A film címe és a borító rögtön egyértelművé teszi a cselekmény fő témáját; a cyberbullyingot, ami a digitális kor egyik legnagyobb kihívása. Biztosan mindenki tudna mesélni negatív iskolai élményeiről, bántalmazásról, megalázásról, még azok is, akik csoporton belül központi szerepet töltöttek be, népszerűségnek örvendtek. Általában a zaklatók maguk is zaklatottak voltak, lelki sérüléseiket pedig nem megbocsájtással, hanem mások vegzálásával próbálják orvosolni. A közösségi média megjelenésével viszont a zaklatás hatalmas méreteket öltött és kontrollálhatatlanná vált. Egyik „ékes” példája, amivel a film is foglalkozik, a bosszúpornó műfaja, aminél kevés károsabb revans létezik. Legyen szó véget ért kapcsolatról, be nem teljesült szerelemről, csalódásról, vannak, akik a legaljasabb módon állnak bosszút megszállottságuk célpontján, intim, meztelen képek kiszivárogtatásával. Csak egyszer kell megjelennie az interneten ilyen tartalomnak, az áldozat soha nem mossa le magáról és nem kezdhet tiszta lappal. Ha ehhez áldozathibáztatás is társul, tragédiák sorát indíthatja be.

Könnyű lenne kikövetkeztetni a film kifutását a címből és plakátból ítélve, de a cselekmény szokatlan felütéssel kezd. Eszter (Herr Szilvia) nem tartozik a népszerű lányok közé, de nincs is az osztályközösség peremén, csupán sajátos színfolt kortársai között; szereti az animéket, a cosplayt és kamaszszerelmet érez angoltanára iránt. A családos férfi nem mutat iránta különösebb érdeklődést a baráti tanár-diák kapcsolaton túl, de miután bejelenti, hogy külföldre költözik munkája kapcsán, felkeresi a lányt, hogy kapcsolatukat elmélyítse.

Az első fél óra egy egészen más filmet ígér. Leginkább a fantasztikus, de lélekgyilkos A történethez tudnám hasonlítani, mely arról mesélt, milyen szinten megtévesztő egy gyerek számára, ha egy idősebb közeledik felé. Mert a pedofília nem abban merül ki, hogy ballonkabátos, öreg, perverz férfiak másznak rá sötét sikátorban védtelen kiskorúakra. Sokkal aljasabb ennél, a hatalommal való visszaélést, a lelki terror kialakulását és a személyiségen való uralkodást nehéz észrevenni.

A felvetett téma viszont valami egészen másba torkollik, a csavar pedig őszintén meglepett. Örülök, hogy ennek fényében sem lett elbagatellizálva a felvetés, mert ott lóg a levegőben, mint egy viharfelhő, ami le is csaphatott volna, de a valódi eseménysor még nagyobb öklöst vitt a gyomromba.

A lepkegyűjtő óta imádom a váltott perspektívájú narrációt, amit regényírókon kívül kevesen tudtak kihasználni. Míg egy könyv olvasásakor a szereplő szemszögén át éljük meg az eseményeket, akaratlanul is beszippantanak a történések, így minden, már látott motívum új megvilágításba kerül perspektívaváltáskor. Egy filmben viszont óhatatlanul is önismétlésnek tűnhet, ha nem szolgálja a történetvezetést. Szerencsére ebben az esetben kulcsmomentummá válik, hogy lássuk az ismert eseményeket egy másik karakter szemén át. Nem mellesleg a technikai kivitelezés is kreatív, ügyes megoldásokat alkalmaztak.

A karakterek életszerűek, de nem válnak többdimenzióssá. Átlagos csoportdinamikát mutatnak be és nem próbálnak elszakadni a kötelező toposzoktól. Főszereplőnk szimpatikus, könnyen lehet vele azonosulni, nincs kitaszítva, de magának való, aki minden klikkben otthon tudja magát érezni. Van gonosz, menő lány is, aki természetesen a helyi focicsapat kapitányát akarja magának. Jobban örültem volna, ha az események vele történnek, hangsúlyosabbá vált volna az üzenet is. Másik főszereplőnk viszont egy olyan fiú, aki szinte a véletlennek köszönheti, hogy a népszerű srácok haverkodnak vele, olyannyira küzd szociális szorongással. Ő a történet legizgalmasabb karaktere.

A technikai megvalósítás tisztességes, viszont a hangkeverésen dolgozhattak volna, mert sokszor alig lehet érteni a párbeszédeket, melyek nagyrészt életszerűek, szerencsére nem próbálkoztak erőltetett diákszlenggel, így bár vannak kissé erőltetett mondatok, azok nem válnak zavaróvá.

Nem szeretnék többet elárulni a filmről, mert valóban meglepő és rendhagyó témán belül. Mindenkinek erősen tudom ajánlani, mert az elmúlt évek egyik legjobb hazai alkotása.

7/10

 Képek: Vertigo Média

956 megtekintés.

Related posts:

Egy életközeli élmény, egy másik házassági történet, egy nap – Egy nap (2018) – kritika A láthatatlan ember – Last Call (2018) – kritika Múlt nélkül nincs jövő – A vér fája (2018) – kritika Hogyan válik valaki gyilkossá? – The Alienist (2018) – kritika Napfény járja át a szívem újra! – Under the Riccione Sun (2020) – kritika Hogyan maradjunk ki a történelemből? – Anyám és más futóbolondok a családból (2015) – kritika