A láthatatlan ember - Last Call (2018) - kritika

A korábban Diák Oscarra is jelölt Kiss Hajni 2018-os kisfilmje, a Last Call rögtön kivívta a kritikus elismerését, az alkotás most felkerült az HBO Go-ra, mi ennek kapcsán emlékeztünk meg róla.

Kárpáti Anikó radikális döntésre szánja el magát. Férjével elváltak, lánya külföldön él, itthon tehát nincs már rá szükség. Úgy dönt, hogy Angliába költözik, ahol unokájára vigyázván találhat új értelmet az életének. Néhány ügyes-bajos dolgot azonban még Magyarországon is el kell intéznie a kiutazás előtt, az alkotás a repülés előtti utolsó napra koncentrál.

Kiss Hajni 27 percben olyan érzelmi hullámvasúton kíséri végig a nézőt, melyet bármelyik nagyjátékfilm megirigyelhetne. Egyszerre szívmelengető és szívbemarkoló, egyszerre személyes és általános, emberi és csodás. A Last Call azoknak az embereknek állít emléket, akikre legtöbbször ügyet sem vetünk. Középpontban egy nagymamával, aki az egész életét céltalannak érzi, sem családjához, sem a realitáshoz nem tud igazán kötődni. Munkahelyén talán már nem is emlékeznek rá, a férje minden mondatával bántja, lánya türelmetlen vele. Ebből fakad a főhős erőteljes tárgykultusza, hiszen valós kötődések híján az olyan apró dolgokhoz ragaszkodik görcsösen, mint a frissen vásárolt kecskesajt, vagy a virág, melyet senkire sem tud ráhagyni. Zsurzs Kati pedig páratlan empátiával, elemi erővel és akkurátus pontossággal kelti életre Anikó karakterét, minden rezdülése, tekintete, alig hallható megnyilvánulása hiteles. Persze ebben a forgatókönyv (a szkript a rendező mellett Szántó Fanni munkáját dicséri) is segíti, hiszen a 27 perces játékidő során lehet az unokájával önfeledten bohóckodó nagymama, a régi köntöséhez szinte arisztokratikus gőggel ragaszkodó, elszánt hölgy és a volt férje mondataitól teljesen összeomló, sebezhető idős asszony. A mellékszereplőkkel is remekül bánik a szűkös játékidő, mindenkit sikerül rögtön elhelyeznünk a puzzle-ben, a legemlékezetesebb figura viszont mindenképpen a jóravaló punk fiú, akihez a film legjobb mondata is kötődik („Tessék hagyni a gecibe!”)

A személyes vonulat mellett nagyon erős a film társadalmi mondanivalója is. Ugyanis egyetlen hivatalnok, nyelvvizsgabiztos, vagy akár utcai polgár sem mulasztja el a lehetőséget, hogy egy rosszalló pillantással vagy egy degradáló hozzászólással még egyet rúgjon a földön fekvőbe. A néző egyszerre érez szinte infernális dühöt a szereplők iránt, hiszen senki sem mutatja az együttérzés legkisebb jelét sem, illetve együttérzést Anikó irányába. Mi is lehetünk ugyanis azok, akiket vizsgaszituációban megaláznak, illetőleg akit legsietősebb dolga közepette sem engednek előre a hivatalban. Anikó ennek ellenére nem mondja fel a társadalmi konszenzusokat, fut, rohan, igyekszik mindent az írott és íratlan szabályok szerint végrehajtani. Két pontja van csupán a filmnek, amikor ezek a főként hallgatólagos megállapodások felmondásra kerülnek, az egyik az előbb említett táncjelenet, ahol a jelenlévők kéretlen pillantásai sem zavarják Anikót, a másik pedig a film szinte katartikus végkifejlete, ahol nagyon erősen jelenik meg az alapellentét. Anikó az egész filmben egyik helyről a másikra rohan, végül azonban épp az ülve maradás lesz a lázadás jelképe. Az utolsó jelenet hatására a cím is többféleképpen értelmezhető, hiszen az utolsó hívás utalhat a konkrét reptéri szituációra, tágabb spektrumban pedig az egész búcsúzási metódusra, vagy akár arra is, hogy Anikó azt érzi, utoljára az életében ennek a feladatnak a teljesítésével lehet hasznos, így számára ez az utolsó hívás.

Remek ezen kívül a korrajz, Kiss néhány ecsetvonással felfesti a mai Magyarországot, a türelmetlen hivatali alkalmazott, a „hunglish”, a táskába tömködött, több napra elegendő hideg élelem láttán rögtön otthon érezzük magunkat. Emellett a személyes olvasat mellett a film kellően aktuális is, egyrészt érintőlegesen megjelenik a kivándorlás problematikája, hiszen Anikó főként emiatt maradt egyedül, ennél sokkal hangsúlyosabb az empátia hiánya. Fontos viszont, hogy az alkotás sohasem csúszik át ezeknek az üzeneteknek az erőszakos sulykolásába, csupán felvillantja ezeket a problémákat (többre a játékidő miatt valószínűleg nem is lett volna lehetőség), a hangsúly végig Anikón van, de ezáltal kap egy plusz réteget a film. Az operatőri nagyon szépen rímel rá a mondanivalóra, Nyoszoli Ákos kamerája mindig a helyén, olyannyira a főhős van a fókuszban, hogy például a nyelvvizsga esetében nem is látjuk a másik felet. Legtöbb esetben Zsursz Kati arca uralja a képernyőt, ez pedig kifejezetten intim élményt teremt.

Kiss Hajni filmje tehát egy letisztult, minden ízében profi munka, mely személyes történetként és generációs mementóként is tökéletesen megállja a helyét. Kíváncsian várhatjuk a rendezőnő további munkáit.

Értékelés: 9/10

Képek: IMDb

867 megtekintés.

Megosztás: