A sorozat első évadáról itt írtunk, most olvassátok el a második évadról írt kritikánkat.

Ha egy bizonyos, minden lében két kanál, vibráló és kiemelkedően kreatív, vörös hajú árváról van szó, a Zöld Oromból, számomra egyet jelent gyerekkorom kedvenc giccs-sorozatával, a Kevin Sullivan-féle Anne-nel. Megan Follows összenőtt karakterével, Anne Shirley-vel, aki, mint egy tündérmese főhőse, megérkezett a varázslatos kanadai Prince Edward szigetre, szerető családra lelt és a megannyi galiba ellenére is a kis közösség lüktető, érző szívévé vált, miközben saját útját, boldogságát is meglelte. Soha nem gondoltam bele mennyire irreálisan álnaiv maga a történet és a kivitelezés is, de a pozitivitása, az a kedves szemellenző-hozzáállás, ami elfedte a különböző témákat, mindig feldobta a hangulatom, még évek távlatából is.

Éppen ezért kissé vonakodva kezdtem neki a Netflix saját gyártású Anne-sorozatának, hisz már a marketinganyag láttán érezhető volt, ez nem az a kalapra tűzött virág lesz, ami a régi volt. Aggódtam, hogy a realitás tönkreteszi majd az élményeket is, illetve nem tudtam, miképp tudnak új életet lehelni egy alapvetően lányregény-adaptációba, melynek az élvezeti kora rég letűnt, illetve kik lesznek a célközönség és egyáltalán érdekelnek-e majd ugyanazok a kalandok, új szereplőgárdával.

Dalmar Abuzeid and Lucas Jade Zumann in Anne (2017)

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal nem a szirupos, megnyugtató mesét fogom viszontlátni, hanem egy keserédes történetet a beilleszkedésről, a másság elfogadásáról. Igen, a valóság kissé megölte az álomvilágot, de nem bánom egy percre sem, hisz ezúttal, meglepő módon nem a kis vörösé a főszerep, hanem a környezetéé és a kontextusé.

 Ami elsőre szembetűnő volt, címszereplőnk karakterének árnyalása. Bár kellett idő, hogy megszokjam az új és friss megközelítést, Amybeth McNulty tökéletes választás volt Anne szerepére. Ezúttal nem csak egy egyszerűen hatalmas fantáziával megáldott, kissé szeleburdi, de szeretetteljes és céltudatos lányt ismerünk meg, hanem egy traumáktól lelkileg megnyomorodott gyereket, aki menekül, saját elméjének varázsába, miközben alapvető erényei mellett sok gondot is tud okozni. Természetesen annyira nem tudták csűrni-csavarni a történetet, hogy ne mindig ő váljon a feszültség oldójává és a kis közösség mozgatórugójává, de több negatív személyiségvonását is kidomborították. A második évad során gondolkodtam el, azon kívül, hogy napjainkban biztosan hiperaktivitással és figyelemhiánnyal lehetne diagnosztizálni, mennyire lehet jelen személyiségében a nárcisztikus vonás. Nem jellemezném önzőséggel, viszont vannak olyan megnyilvánulásai, melyek az empátia hiányára utalnak és többször viselkedik messiásként, saját szerepét felnagyítva, mások érzelmeit meghatározva feljogosítva érzi önmagát arra, hogy kezébe vegye a hozzá közel állók sorsát. Mikor ezek a cselekedetek rosszul sülnek el, önostorozóvá válik és szinte azonnali bocsánatot vár. Rendkívül alacsony az önbecsülése, retteg bárminemű elutasítástól, még akkor is kínozzák a traumatikus árvaházi, illetve családoknál töltött elhanyagolt, bántalmazott évei, mikor élete szinte kiegyensúlyozottá vált Cutbertéknél.

A Zöld Orom fantasztikusan képviseli és jeleníti meg a Cutberth család lelki világát. Látványban nincs hangsúlyozva a hely varázslatossága, rejtett szépsége, talán csak Anne fátyolos szemén keresztül, de pont úgy funkcionál, ahogyan Marilla és Mathhew megélik az érzelmeiket. A régi változatban nem ismertük meg ennyire behatóan az idős testvérpár múltját, ezúttal viszont hatalmas hangsúly kerül háttértörténetükre, az elszalasztott lehetőségekre, melyekre soha nem volt igazi ráhatásuk. Vajon megbánták, hogy nem élték meg a szerelmet? Hogy mindent feláldoztak a kötelesség és felelősség oltárán? Nagyon tetszett, ahogy a készítők ezekkel a gondolatokkal játszva párhuzamba állították a régmúlt eseményeit a jelenével, adva egy „mi lett volna, ha” felhangot a szereplők közötti kapcsolatoknak, interakcióknak. Mindez leginkább Marilla anyáskodó szerepében ütközik ki, melyet nem csak Anne, hanem Gilbert felé is tanúsít. Olyan, mintha hatalmas karakterfejlődésen esne át, holott inkább arról van szó, hogy miként nyílik meg az a nő, aki egész életében elfojtotta az érzelmeket, hogy ne uralkodjon el felette a fájdalom és veszteség, ami felemészthette volna. Pont olyan, mint maga Zöld Orom, első látásra szigorúan rendezett, elbástyázott, egy messzi menedék, viszont meglátjuk igazi értékeit, ha befogadnak, mert azután részévé válunk egy rendkívül elfogadó, otthonos, szeretetteljes környezetnek.

Amybeth McNulty in Anne (2017)

Marilla szinte akaratlanul válik a történet – kiváltképp a második évad – kontextusának, a feminizmusnak a zászlóvivőjévé. Egy olyan világban, ahol a legnagyobb bűn az volt, ha valaki egyedül élte le az életét, nem kevés szóbeszédnek téve ki magát, anyává válik, aki annak ellenére próbálja meg a lehető legtöbbet nyújtani, hogy nem volt előtte példa. Ő válik a reformoktatás legnagyobb támogatójává is, igazi felvilágosultságról téve tanúbizonyságot.

Már az első évadban is fontos szerepet töltött be a narrációban a nőket érő megkülönböztetés, de a szereplők korának változásával ebben a szezonban váltak igazán hangsúlyossá. A házasság kérdése, mely akkoriban meggátolta a nők továbbtanulását és igazi választási lehetőségük sem volt, ha nem akartak ők válni a pletykafészkek célpontjává. A házasság, mint intézmény és elköteleződés, legyen szó érdekről, megalkuvásról vagy éppen szerelemről, akár azonos neműek között. Josephine Barry szála az egyik kedvencemmé vált, már az első pillanatban. Ő mindig a felvilágosultságot képviselte, már a Sullivan-változatban is, az oktatás támogatója, a másság elfogadója volt, aki nem teljesítette be a társadalmi elvárásokat. Ezúttal viszont a homoszexualitás század eleji kérdéskörének képviselője is lett. Rendkívül szépen mesél az ő élete a szerelemről, összetartozásról, még úgy is, hogy a kor még kevésbé volt elfogadó, mint napjainkban. De nem csak az elfogadást kiemelendő van jelen a történetszála, fontos motívummá válik a saját házasságélménye, amit voltaképpen sokkal tisztábban élt meg, mint bármely más karakter, akinek módjában állt hivatalossá tenni.

Másik fontos motívum az oktatás, ami sajnos csak az évad vége felé kap fontos szerepet. Kissé zavaró is volt a háttérbe szorítása, hisz Anne egyik belső mozgatórugója a hihetetlen tudásszomja és az elszántsága, hogy tanulmányaiban ne az egyik, hanem a legkiemelkedőbb, legkiválóbb legyen. Úgy gondolom túl sokára éri el ebben a sorozatban mindezt a karaktere és több, feleslegesnek tűnő, didaktikus megnyilvánulás vezet odáig, ami kicsit ellent is mond a feminista kontextus nőket érintő oktatási szálának. A könyvek szeretete és az irodalomba való menekülés ebben a változatban is kiemelt fontosságú, de a versenyszellem és a tanulási iránti elköteleződés már kevésbé. Szerencsére az utolsó epizódokban ez megváltozik, hisz megjelenik személyes kedvencem, Miss Stacy, minden pedagógus legnagyobb példaképe, a reform, a progresszivitás megtestesítője. Már első feltűnésével karizmatikussá válik, olyan szerethető karakterré, aki mindig is volt, de érdekes mód, számomra egyértelműen olyannak tűnt, mint a régi sorozat Anne-je, mikor már tanítónő. Szerintem a készítők is szerették volna hangsúlyozni a személyiségbeli párhuzamot, több, apró képi utalással a Sullivan- adaptációra.

Geraldine James, R.H. Thomson, and Amybeth McNulty in Anne (2017)

Bármennyire szerettem az első évadot, úgy gondolom a másodikban a készítők túl ráérősen kezelték a történetvezetést. Akkor még nem lehetett tudni, hogy csak három szezont él meg a sorozat, éppen ezért is kerülhettek bele olyan történetszálak, melyeknek nem volt igazi jelentőségük. Ilyen például az első négy epizódot felölelő aranyláz, melynek igazi kifutása, tétje nem igazán volt. Egyedül a Barry házaspár kapcsolatának összecsiszolódását eredményezte, amit nagyon szerettem. Kimondottan ügyesen vezették fel a házastársak közötti kommunikáció fontosságát, hogy miként válnak egyenrangú féllé egy olyan világban, ahol ez szóba sem kerülhetett.

Gilber Blythe karakterét viszont még tizenhét rész után sem tudom hová sorolni. Mivel egy igazán felfrissített, világnézetről mesélő adaptációról van szó, ahol a társadalmi környezet kerül előtérbe, Gilbert kissé kilóg. A régi változat esszenciáját Anne-el való évődésük adta, a folyamatos versengésük, melyek hátterében a kölcsönös szimpátia, szeretet és megértés húzódott. Ezúttal minden szinte kötelező körként jelenik csak meg, hisz a készítők el akarták kerülni, hogy a feminizmus alapjait felfedező Anne szerelembe bonyolódjon, ami megkérdőjelezhetné gondolatait a függetlenségről és egyenlőségről, holott a kettő közel sem zárja ki egymást. Szerették volna hangsúlyozni, hogy a két szereplő, bár más közegből érkeztek, azonos képességekkel rendelkeznek, melyeket más módon kamatoztatnak, mégis belefutnak olyan hibákba, melyekből inkább lehetne következtetni mindezek ellentétét. Gilbert karakterén nem éreztem, hogy bárhová tartana, pedig kiragadták környezetéből, hogy szerepformáló kalandokban legyen része, mégsem fejlődött igazán sehová.

Összességében az Anne E-vel a végén! második évada kissé várakozásaimon alul teljesített, hisz túl sok időt emésztett fel, hogy a cselekmény eljusson a főszereplő életének következő, valójában lényeges szakaszához. Szerencsére voltak mellékszálak, melyeknek valódi funkciójuk volt, több karakter is változáson esett át, többeket ismertem meg mélyrehatóbban, de ezekből volt kevesebb ebben a szezonban.

1823 megtekintés.

Megosztás:

1 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>