Utazás a női pszichében - Caleb Carr: A sötétség angyala - könyvkritika

A halál angyala folytatása egy izgalmas, remekül megírt, intellektuális krimi.

Az 1800-as évek utolsó évtizedeit szokás „boldog békeidők”-nek titulálni. Bár az elnevezés idillikusan hat, valójában egyfajta pejoratív felhang is érzékelhető az utókor részéről. Ez az időszak ugyanis amellett, hogy szinte sohasem látott tudományos és művészeti fejlődést hozott (hogy csak egy példát említsünk, ekkor bontottak szárnyat a klasszikus modernség irányzatai), együtt járt egyfajta erkölcsi romlással, dekadenciával is. A világ ugyanis háborúra készült, mindenki csak a casus bellire vert. Ez a fajta apokalipszis-várás, illetőleg az ipari forradalom hullámai magukkal hozták a „bűnös” metropolisz kialakulását. A nagyváros, ahol a hatalmasságok kockázat nélkül vetik bele magukat az éjszakai életbe, és ahol a whisky és a vér együtt színezik be a századelő macskaköveit. Ez az időszak, ez a toposz egy egész stílusnak, megközelítésmódnak, a noirnak szolgált táptalajul. Caleb Carr második Alienist-kötete egy noir elemekkel gazdagon átitatott, sok tekintetben klasszikus krimi, mely azonban van annyira jól megírt és tartalmas, hogy még a műfaj felé szkeptikusan forduló olvasókat is könnyen meggyőzi.

Tragédia történik dr. Kreizler intézetében. Az egyik páciens öngyilkosságot követ el, a közvélemény pedig az elmeorvos akkor még igencsak újszerűnek számító módszereire gyanakszik. Ezzel párhuzamosan Sara Howard magánnyomozó-irodát nyit, egy napon pedig egy olyan ügy kerül a nyomozónő elé, mely egyrészt újra összehozza a régi csapatot, másrészt pedig a korban szinte istenkáromlásnak tűnő felfedezésekhez vezet.

Ahogy a bevezetőben említettem, A sötétség angyala nagyrészt a klasszikus krimielemekből építkezik. Megkapjuk a nyomozót, aki egészen apró dolgokból von le zseniális következtetéseket, jelen vannak a segédek, akik maguk sem értik pontosan, hogy mi történik, és akik épp emiatt gyakorlatilag a befogadó nézőpontját jelenítik meg. Egy nagyon fontos ponton azonban Carr módosít a recepten. Ugyanis a gyilkos kilétére a könyv első harmadában fény derül. Már az első epizódban sem maga a nyomozás, hanem sokkal inkább a lélektani vonulat volt a fontos, most viszont a szerző az egyszerű krimi illúzióját sem akarja fenntartani. Miután pontosan tudjuk, hogy ki a gyilkos, „kénytelenek” vagyunk a mélyebb mondanivalóra koncentrálni, mely talán még húsba vágóbb, mint a korábbi részben. Sokkal erősebb ugyanis a társadalmi vonulat. Ez alkalommal már nemcsak a gyilkos pszichéjébe hatolunk be, és tartunk ellent a démonizálásnak, hanem erőteljesen kitérünk arra is, hogy a társadalom miért bélyegezte elmebetegnek ezeket az embereket. Miért erodálták el ennek a szónak a jelentését, elvéve ezzel valódi értelmét? Azért mert egyszerűbb, komfortosabb volt. Nem kellett szembenézni azzal, hogy mindannyiunkban ott rejlik a szörnyeteg, ami a körülmények szerencsétlen együttállása esetén akár ki is szabadulhat. Nem kellett szembesülnünk azzal, hogy gyerekek követhetnek el gyilkosságot, hogy a legszentebbnek hitt anya-gyermek kapcsolat sem sérthetetlen. Emellett a sorozatnak van egy erőteljes feminista vonatkozása is, ezen a ponton persze jogosan felmerülhet a kérdés, hogy hogyan lehet egy mű, amelyben a szörnyű sorozatgyilkos egy nő, feminista? Úgy, hogy Libby Hatch tetteinek egyik fő kiváltó oka épp a társadalom bigottsága, az a 19.századi normarendszer, mely csupán lehetőséget hagyott meg a nők számára. A nő gondos feleség, szerető anya, aki egyaránt ügyes a konyhában és a házimunkában. És mivel a társadalom ezt kvázi dekódolta a tagjaiba, így aki nem tudott megfelelni ezeknek az elvárásoknak, az kudarcként könyvelte el az életét. Libby Hatch viszont hiába próbálta, nem tudta beletuszakolni magát ebbe a meglehetősen szűk keretrendszerbe. És bár nyilván az erre adott reakció semmilyen szinten nem elfogadható, Carr szerint igenis meg kell értenünk, fel kell térképeznünk a motivációkat, illetőleg a keletkezett deformitásokat.

Ebben lesz kulcsfontosságú szerepe Laszlo Kreizlernek, talán a könyv kisebb hibái között említendő, hogy a karakterek nem igazán árnyalódnak a korábbiakhoz képest. A doktor továbbra is egy remek figura, az ő motivációi, sebei tökéletesen érthetőek. Sara az talán, akihez hozzátesz a második kötet, az ügy mivoltából fakadóan itt a gyakorlatban is jóval nagyobb szerepet kapott. John Moore továbbra is a jószívű léhűtő szerepében tetszeleg, míg az Isaacson testvérek a meg nem értett csodabogarak. Vastag ecsetvonásokkal felskiccelt karakterek ezek, ám azt ne felejtsük el, hogy Carr művei minden világépítése bravúrjuk és komplexitásuk ellenére is a szórakoztató irodalom részét képezik, így pedig talán ennél árnyaltabb karakterrajzot nem is érdemes elvárni. A legtöbbet Stevie-ről tudunk meg a mű során, ennek oka pedig, hogy ez alkalommal ő a narrátor. Ez ismét csak egy remek döntés volt a szerző részéről, ugyanis a korábbiakhoz hasonlóan olyan elbeszélőt kapunk, aki bár bevonódik az eseményekbe, de mégis egy kicsit kívülről szemléli azokat. Ezen kívül ez az „alulnézeti” ( Stevie sok esetben csak később értesül a dolgokról, nem tudja a teljes igazságot) narráció remekül szolgálja a feszültség teremtését. Az elbeszélő tehát nem mindentudó, sok dolog rejtve marad az olvasó elől, emellett Stevie hol pikírt, hol ironikus megjegyzései is megtörik az objektivitást. Carr továbbra sem mond le a korszak történelmi, társadalmi folyamatainak hiteles ábrázolásáról, viszont figyel arra, hogy a „nagy” megfejtéseket nem a gyermeki elbeszélő szájába adja, így pedig hiteles tud maradni. (Bár ismert noirtoposz, de remekül működik a nyugodt, tiszta vidék és a bűnös város szembeállítása). Épp emiatt pedig a könyv lassan építkezik, de egy pillanatig sem lesz vontatott, mert a részletgazdag leírások rengeteget tesznek hozzá a kontextushoz.

A sötétség angyala tehát egy kitűnő folytatás, hozzátesz a korábbi epizódhoz, emellett viszont sziklaszilárdan áll a saját lábán is. Épp ezért örülhetünk a hírnek, mely szerint Carr majdnem két évtizedes szünet után újabb Alienist-könyvvel jelentkezik.

Értékelés: 8/10

A könyvet az Agave kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.