A túlélés ösztön. Mégis vannak hangyák, amelyek önszántukból feladják az életüket, hogy azzal a közösség túlélését segítsék elő. És vannak emberek, akik gyötrelmes életükkel művészeti alkotásokká válnak, így halálukkal szolgálják az örökkévalóságot. De túlélhet-e a nagy egész, ha az alkotóeleme haldoklik?A társadalmat megmételyező népbetegség, ami a vele egyenes arányban növekvő közöny miatt öngerjesztő módon hatalmasodik el saját testén. A betegség, ami féregként rágja szét belülről a testet, amely a sarokban fekve már csak a befejezésen gondolkodik. A depresszió. Erről szól ugyanis Charlie Kaufman legújabb filmje. A Kis-nagy világ és az Egy makulátlan elme örök ragyogása írója a 2002-es Adaptáció című filmje  filmje óta először készít adaptációt Ezúttal Iain Reid Azon agyalok, hogy ennek véget vetek című regényét vitte vászonra. Korábbi műveiből sejthetjük, hogy Kaufman a játékidőt most is úgy értelmezi, mint a néző elméjével, világról, szerelemről és időről alkotott képével való játszadozást.

Ezúttal a hóviharban, a kietlen pusztaságon átvezető roadtrip, egyenesen önmagunk epicentruma felé vezet, egy hosszú, végeláthatatlan úton, miközben az utas(ok) el sem hagyja(k) a széket. Erre a gondolatmenetre később még visszatérek.

A film egy teljesen egyszerű élethelyzettel nyit. A lány, új fiúja szüleihez tart a téli zimankóban. Az út hosszú, a friss kapcsolat és a szülőkkel való első találkozás eleve magával hoz egyfajta szorongást. Talán ez látható a két szerelmes között. Vagy talán az, hogy a lány minden másodpercben véget akar vetni mindennek. A kapcsolat ugyanis nem tart sehová – és akárcsak a filmek, amelyekről közben beszélnek – csak arra jó, hogy kitöltse a teret az elménkben. Az út során megismerhetjük kicsit a szereplőket. Lucy (Jessie Buckley) egy kissé rideg, intelligens fiatal lány, aki csak külső erőltetésre képes kiszakadni belső világából. Akkor sem szívesen, mert láthatóan minden elmarad számára belső párbeszédeihez képest. Fontos dolgozatra készül, be akarja bizonyítani, hogy (rajta kívül) minden élni akar. Barátja, Jake (Jesse Plemons) pedig minden gondolatfoszlányra és helyzetre a művészet valamely szegletéből hoz példát. Ő pont ellenkezőleg, egy melegszívű, odaadó, kedves természet. Bár véleményük és megnyilatkozásaik igen különbözőek, alapjaiban mégis kísértetiesen egyforma a két fiatal. A hosszú út végén megérkeznek a szülők farmjára, a kellemetlen szorongás pedig, amiről eddig azt hittük bennünk van, innentől egyértelműen a képkockákon jelenik meg. Ugyanis innentől egy pszichothrillerbe csöppenünk. A komor színeken és az uralkodó sötétségen túl fontos elem az elnyújtott feszültség is, ahol a szüneteket a néző saját rettegései töltik ki. Természetesen akad még lelakatolt pince is, ami az ismeretlen rettegés forrását rejti. És van a két szülő (David Thewlis és Toni Collette), akik magát a borzalmat jelenítik meg félelmetes alakításaikkal. Az elmebaj összes jele egyszerre mutatkozik meg a viselkedésükön és a testükön is, mégis a leghátborzongatóbb, ahogy a normális ember szerepét próbálják játszani. Az elfajzott család vacsorajelenetének lidércessége nem csak az addig még normális Lucy, de a néző mentális egysége alól is kirántja a talajt. A kamera sokszor azelőtt mozdul a cselekvés irányába, mint ahogy az bekövetkezne, vagy már ott van egy helyiségben, mire a szereplő odaér, ami azt a hatást kelti, hogy ebben a házban nem mi döntünk saját cselekedeteink felett, hanem egy ismeretlen erő, ami felülírja a tudatosságot. A készítő furcsa hangokkal és az abszurd látványvilággal (mint például a család kutyájának viselkedése vagy a pillanatok alatt teljesen átalakuló enteriőr) nem csak érzékeinket, de érzelmeinket is kijátssza. A szülők az időben tetszőlegesen haladva a ház minden kinyíló szobájában más korban és más személyiséggel jelennek meg, ami végtelenül nyomasztó, de a szülő-gyerek kapcsolat ambivalenciája és átütő szeretete még ezen a horrorosztikus jelenségen is átsugárzik. A néző pedig, ha ekkor még nem is érzi miért, de azt érzi, hogy valami nagyon mélyen ülő, egyetemes fájdalmat láthat maga előtt megelevenedni, amint az idő mentén (ha nem is lineárisan haladva), de átadja az élet a stafétát az elmúlásnak, a szülők pedig lassan meghalni kényszerülnek, hogy gyermekük élhessen. Bár végig a pszichothriller jelleg dominál, de mintha ez az elborzasztó, valótlan képi világ csak kifejezőeszköze lenne az emberi sorsok reménytelenségéről szóló dráma valósághűen ábrázolásának.

Az elmúlás, mint központi motívum jelenik meg, amelynek fényében az élet érdemessége kerül megmérettetésre. Az öregedés, leépülés és végső feloldozatlanság nem újszerű téma, de ilyen abszurdan bemutatva a befogadó kénytelen levetkőzni a témában eddig jól bejáratott konvencióit és önmagában értékelni a látottakat. Ami nem egyszerű feladat, mert a látvány abszurditásán túl megpróbáltatást jelenthet dekódolni a metaforák és allegóriák hadát is, amelyek értelmezése híján a film indokolatlan rendezői túlkapásoktól hemzsegő művészfilmnek tűnhet, és nem a jó értelemben.

Az egyik ilyen a szülői ház jelensége, amely az emberi elme fogalmát teszi képpé számunkra. A nyomasztóan burjánzó tapéta például, ami egyfajta védjegye a filmnek, az elmében vadhajtásként elszabaduló önpusztító gondolat metaforája, mely fölött nincs kontrollja a depresszióban szenvedőnek. Ha pedig elfogadjuk, hogy a ház valóban a tudat allegóriája, akkor láthatóvá válik, hogy az emelet a felmenők- és Jake saját régi hálószobájával, a tudatosságnak azon szintje, ahol a gyermekkor és a generációs traumák feldolgozása zajlik. Ilyen értelemben a földszint a bizarr jellegével és nyomasztásával a jelenlegi, életközepi állapot színtere. A kettő között a lépcsőn lefelé rohanva menekülős, közben rettegéseit vadul mantrázós jelenet pedig látványosan mutatja be a szorongás alapját képező szűkülő gondolatspirált. A rettegett, karmolásnyomokkal díszített, lakattal lezárt pince pedig – ezt az analógiát követve – maga a tudatalatti. Amelybe végül, sok szenvedés árán sikerül lejutnia a lánynak, és megtalálja benne a saját maga elől elrejtett önvalóját, amelyet a készítők itt, a filmben végig kulcsfontosságú, forrásként és életet adó motivációként bemutatott művészettel azonosítanak.

Az alkotás két párhuzamos szála (ez és a magányos iskolai gondnok-szál)  is egy saját magukat megelevenítő film a filmben jelenségben ér össze, amelyre hasonlót a Felhőatlaszban láthattunk. Ez bizonyítja azt (amit időközben ki is mondanak), hogy a művészet nem más, mint egyetemesség az egyediben. Ez a szinekdoché, mint alapelv, visszatérő motívum Kaufmannál, korábban említett filmje címként is ezt kapta (Synecdoce, New York). A szenvedésből, halálvágyból táplálkozó alkotás az alkotót az örökkévalóságban konzerválja és ezzel teszi túlélővé a fajtája fennmaradásában. Így Kaufman filmje is részévé válik ennek a jelenségnek és bevonul a maga által definiált öngyógyító művészeti alkotás kategóriába.

Az út, ami a sötét hóviharban vezet a főszereplő életének fontosabb helyszíneire, és képtelennek látszik visszavinni a biztonságot jelentő lakásba, az pedig, ha a fentieken sikerült átrágnunk magunkat, már-már didaktikusnak tűnhet. A rögös és fagyos önismereti út a gondolataink pályája, ami a tudatunk egyre sötétebb bugyraiba vezet, ahol a valóság nem válik el a fantáziától, hanem szerelem nélküli aktusban forr össze. Ezen a szellemi síkon az idő nem halad önkényesen előre. Megállhat vagy vissza is fordulhat, attól függően, hogy egy-egy újabb szobába benyitva mire szeretnénk visszaemlékezni. Ezen a síkon megélhetjük, amint anyánk az egyik pillanatban szedi össze utánunk a matchboxokat a következőben pedig az élet körforgása mentén már mi etetjük őt. Az emlékeket sem kell a valóság keretei közé szorítani, vágyaink és félelmeink között szlalomozva vezethetjük végig az életünket. Ez az apró rés realitás és képzelet között, amely teret enged adott esetben annak is, hogy magányunkat enyhítsük egy elképzelt szerelem lehetőségével. Ebben az esetben pedig Lucy Jake képzeletének kivetülése, ami elsőre abszurdnak tűnhet, de a film többször is utal erre. Különbözőségeik ellenére mintha egyforma lenne a személyiségük, amit meg is jegyez az autóban Lucy/Louise/Lucia, aki ebből is láthatóan nem valós személy, nem fontos a neve, sem az, hogy költő, festő vagy gerontológus-e. A falon lévő gyerekkori kép, amelyen Jake van, mégis Lucyt ábrázolja szintén ezt az üzenetet sugallja. Amikor a film legelején Lucy leszalad a ház elé, hogy a fiúval találkozzon Jake házának lépcsőin megy le, és az ő kutyájának játékai hevernek az asztal alatt. Sőt, amikor Lucy az otthont említi, Jake rendre a szülői házra asszociál.

A film így értelmezhető egy reménytelenül magányos ember melankólikus képzelgésének, aki – ahogy fent említettem – el sem hagyja a házat, ahová a film egész hossza alatt vissza akar jutni. Egy a valóságtól és önmagától is elidegenedett depressziós fantazmagória ez tehát, de nem Lucy-é, sőt nem is a Jake-é, hanem az idős gondnoké. Aki nem más, mint Jake valós idejű alakja, aki egész életét láthatatlanul töltötte az iskola folyosóin. Üres magányát élete alternatív alakulásáról való képzelgés tölti ki, és a kantinban játszódó, már említett filmet vegyíti az élménnyel, hogy egyszer találkozott egy Lucy nevű lánnyal egy bárban, akivel aztán semmi sem történt (ahogy azt a lány el is zokogja neki, amikor találkoznak). Ő viszont ennek mentén megteremtett egy teljes életet a fejében, kezdve az első romantikus pillanatoktól, egészen az élete végén neki rendezett díjátadóig, amiben végre elismerik elismerik őt. Tehát a három főszereplő, sőt, a film üzenete alapján minden: egy. És, ha mind egyek vagyunk, akkor ez választ ad az elején feltett kérdésre: nem élhet úgy az egész, ha a rész haldoklik, a társadalom pedig nem nézhet el tovább az egyén agóniája felett, mert ezzel a saját pusztulását biztosítja be.

1494 megtekintés.

Related posts:

„Ó, kapitány, kapitányom”- A Holt költők társasága című film értelmezése Az Eredet c. film elemzése, értelmezése Giccses közhelyparádé- Kritika a Let It Snow című filmről Húsba vágó realizmus – kritika a Marriage Story című filmről Utazás a végtelenbe – A távolban – pilotkritika Utazás a női pszichében – Caleb Carr: A sötétség angyala – könyvkritika