A Megvalósulatlan projektek cikksorozatban olyan alkotásokról olvashattok, melyek akár évtizedek után sem készültek el, mégis a tervezés olyan fázisában voltak, hogy akár koncepciós vázlatok, forgatókönyvek, interjúk segítségével rekonstruálható, hogy milyen lett volna, ha mégis sikerül bemutatni. Megannyi ilyen projektről tudunk, jegelésük oka pedig szerteágazó. Van, hogy a stúdió és az alkotók teljesen más koncepciót képzeltek el. Egyes esetekben az újratervezések során teljesen elveszik az eredeti elképzelés. De akad olyan példa is, mikor a kor, az alkalom nem teremtett lehetőséget.

A cikksorozat első részében A ragyogás előzményfilmről, a The Overlook Hotelről olvashattatok, ezúttal pedig a Kampókéz (Candyman) eredeti folytatásáról.

Az írás a Bloody Disgusting interjúra alapján készült, ami cselekményleírást tartalmaz a Kampókéz eseményeire nézve.

Az 1992-es, Bernard Rose rendezésű Kampókéz igazán egyedi színfoltja a horror filmtörténelemnek. Tulajdonképpen egy slasher elemekből álló, misztikus, pszichológiai horror, ami pont ennek köszönhetően emelkedik ki a többi – elmúlt évtizedben fénykorát megélt – kaszabolós közül.

Még mielőtt a méhrajban úszó rém történetét vászonra vitte volna, Rose Clive Barker a Vér könyvének egyik novelláján dolgozott Mick Garrisszel. Az In The Flesh adaptációjának forgatókönyve rendkívül tetszett a rendezőnek, de úgy gondolta, kivitelezhetetlen lenne a megfelelő technikai szinten. A munka közben viszont megtalálta a novelláskötet egy másik történetét, a kaszabolós The Forbiddent. A novella és a The Candyman városi legenda megihlette Rose-t, akit fel is kérték a filmváltozat rendezőjének, Barkert pedig producernek. A Kampókézt alacsony költségvetésű, kis horderejű horrornak gondolta a produkciós cég akkoriban:

„Minden túlzás és hiúság nélkül mondom, hogy a Kampókéz volt a legkevésbé fontos film, amit készítettek. Legalábbis a fejükben.”

Az adaptáció kidolgozásakor Rose átültette a történetet az Egyesült Királyságból Chicago nyomornegyedébe, Cabrini-Greenbe és úgy gondolta, sokkal jobb lesz, ha a főgonosz afroamerikai származású lesz, így maga kreálta meg tragikus háttértörténetét, valamint a tükör-motívumot is.

A vezető producer, Steve Golin egyáltalán nem volt elégedett a végeredménnyel, sőt a projekt ellen volt a kezdettől:

„Neki igen alacsonyak voltak az elvárásai és mikor látta, nos nem túlzás kijelenteni, hogy nem szerette.”

A filmnek mondhatni jót tett a stúdiók közötti licitháború, a TriStar Pictures pedig meglátta benne a potenciált és kifizetődőnek látta bemutatni 1992. októberében. Ekkor Rose megkérdezte Golint, mit gondol most a kész adaptációról:

„Azt mondtam neki; Na, most mit gondolsz… még mindig nem tetszik a film, Steve? Mire ő: Nem! Ez egy remek mozi, legalábbis már az.”

A sikert követően Glin azonnal felkérte Rose-t, hogy írjon és rendezzen egy közvetlen folytatást, egy éven belül.

„Megkötöttük az üzletet, hogy elkészítem a folytatást. Busás pénzt fizettek, hogy kompenzálják az elmaradt fizetést, amit az első filmért nem kaptam meg.”

A potenciális második rész ötlete mellett megnyíltak a hollywoodi kapuk a rendező előtt, és megkezdte a tárgyalásokat szerelemprojektje, a Beethoven életrajz kapcsán.

„Mindenkinek felvetettem az ötletet, de senki nem volt vevő rá, egészen Mel Gibson produkciós cégén belül, Bruce Davey-ig, aki imádta.”

Ezt követően Rose magával Gibsonnal is sikerült tárgyalnia. De a Beethoven-film előtt még kötötte az ígérete, hogy megrendezi a Kampókéz következő felvonását. Az ötletelés közben egészen radikális megoldást gondolt ki:

„Ez a film nem közvetlen folytatása lett volna az első filmnek, hanem a mumus-mitológia eredetét tárta volna fel. Mi rejlik ezekben a figurákban, amik beisszák magukat a történelembe és a társadalomba, amitől annyira univerzálisak és rémisztőek? Te látni akarod ezt a megsebzett, tragikus, de kegyetlen és brutális sorozatgyilkost. Ez az ötlet tetszett nekünk. Minden Netflix-sorozat gyilkosokról szól, nem? Mindegyik. Ha kiveszed a rendőrségi nyomozást, a sorozatgyilkosokat, az orvosi drámákat, semmi sem marad.

Ezért elkezdtem gondolkodni, ki is volt igazából az első mumus? Mumus alatt azt értem, amikor a rejtélyes figura kilép a sötétből, könyörtelenül meggyilkol és elnémít. De ki volt az első ilyen karakter a történelemben, akire igazán illett mindez? A válasz természetesen nem más, mint Hasfelmetsző Jack. Ez az ötlet lenyűgözött.

Egy olyan filmet szerettem volna készíteni, amiben konkrétan Hasfelmetsző Jack szelleme kísérti a modern kori Londont. Az ötlet az volt, hogy ez a misztikus-mitikus figura megszállta az East-Endet. A ’90-es évek Londonjáról beszélünk, ami még mindig mocskos, bizonyos körzetekben a prostituáltak még mindig az utcasarkokon strichelnek, nem sok különbséggel, ahogy 1880-ban tették. Volt egy Hogarthi érzésem ezzel kapcsolatban, ami felkavart.”

De hogyan tudta volna Rose keresztezni a Hasfelmetsző projektet a Kampókéz örökségével, miközben keringett a pletyka, hogy a folytatás egyben Clive Barker másik novelláját a The Midnight Meat Traint (Éjféli etetés) is adaptálta volna?

„A történet úgy festett volna (a címe Candyman II: The Midnight Meat Train), hogy Hasfelmetsző Jack gyilkosságai újrakezdődnek. Miközben a Kampókéz az etnikumról szólt, addig a második film a társadalmi nemről. Itt ez az arc nélküli, kegyetlen gyilkos, aki csak nőket támad meg, horrorisztikus, szexuális indíttatásból. A feltett furcsa, morális szándéka, hogy a prostikat megállítsa. Ez elég perverz is egyben.

A főhős egy brit rendőrnő lett volna, aki nyomozni kezd a gyilkosságok után. Természetesen, mint minden Hasfelmetsző-történetben, amint elkezdi feltárni a különböző teóriákat, a brit rendőrséget befolyásoló szabadkőművesek megpróbálják megállítani. Nem olyan, mint minden Hasfelmetsző-sztori, amit eddig olvastatok? De szép lassan meglátnád, hogy egyre távolabb kerül a rendőr férjétől, csakúgy, mint Helen az első részben, egyre inkább érzi magát gázláng-effektusban. Ahogy egyre közelebb ér a rejtély szívéhez, egyre több rétege bontakozik ki a furcsaságoknak, amik körülveszik. Mindeközben a fenyegetés is egyre csak jön, közelebb és közelebb, összefüggve a szörnyűségekkel, amiket az emberek a metróalagutak környékén látnak.

Mindennek lett volna egy extrém, de egyben gyönyörű megoldása, ami valamilyen módon az Éjféli etetés-adaptációval függött össze. Kiemeltem a központi elemet, a húsvagont, teli a halottak maradványaival, amik kampókról lógnak és összevérzik a padlót. Ez volt a film tetőpontja. A novellában [SPOILER] a vagon egy titkos megállóra fut ki, ahol egy földönkívüli lakmározik a húsból [SPOILER].

Az én filmemben is lett volna egy titkos megálló, a Buckingham Palota alatt, ami egyenesen egy bankett termébe vezetett volna, ahol a Szász-Coburg-Gothai-ház tagjai meztelen nőkből lakmároztak. Kannibálok. Nem viccelek, ez lett volna a film vége. Nem nevezem meg a tagokat, mert veszélyes emberek, keress rá a dinasztiára, és megtalálod, hogy még mindig hatalmon vannak.

Minden történet Jackről nonszensz, mind összeesküvés-elmélet, csak fantázia, amivel elfedik a valódi igazságot, hogy a gazdag, uralkodó osztály lakmározik a szegényekből. Ezért kellett nekik egy különleges osztály, egy személy, a „Hasfelmetsző”, hogy ellássa őket hússal.

A csattanó az lett volna, hogy a rendőrnő az elejétől sejtette mindezt. Egy motívum, amit a kőművesek csináltak azokkal, akik tudtak valamit; kivágták a nyelvüket, mielőtt bárkinek elárulhatták volna az igazságot. A nő eljutott idáig, rájött a titokra, ezért kivágták a nyelvét.

A legvégén ő maga vált volna a Hasfelmetszővé, hisz elnyerte a munkát. Ő lett az első női Hasfelmetsző. Az ötlet igazán progresszív volt, igazi társadalmi nem kérdéskör-háború, ami azzal ért véget, hogy ő vált az ügynökévé. Ennél azért komplikáltabb volt, kissé absztrakt, de hajmeresztő és arcba nyomós. De…

észrevetted, kit hagytam ki a történetből? Kampókezet, ő nem szerepel a folytatásban. Csak említés szintjén volt benne, karakterként bukkant volna fel Purcell professzor által, aki az első filmben is feltűnt. Annyit mondott, hogy a Hasfelmetsző olyan, mint Kampókéz. Ennyi. Egyszer említettem a nevét a forgatókönyvben.

Tippelj, mit szóltak, amikor előálltam mindezzel… De egy logikus választ adtam a kétkedésükre: nem meghalt a karakter az első végén? De, rohadtul meghalt, ember, ami soha senkiben nem tudatosult, rajtam kívül, amikor a folytatás forgatókönyvén dolgoztam. Ezen a ponton Steve majdnem rám borította az asztalt. Nem teljesen indokolatlanul, úgy hiszem.

Golinnak nem tetszett az ötlet, vissza is dobta, de a filmkészítő úgy gondolta, hogy akkor önálló, független horrorként mégis megvalósítja, békén hagyva a Kampókéz franchiset, ami klasszikus értelemben vett folytatásokkal bővül.

„Golin nem akarta megcsinálni. Konkrétan azt mondta, hogy teljesen elmebeteg vagyok? Egy olyan filmet akarok készíteni, amiben lehúzom a királynőt? Meg fognak ezért lincselni… Egyébként igaza volt.

Steve-nek hangyák voltak a gatyájában. Soha nem szerette az eredetit, de nagyon akart még egyet, ugyanabban az időben, egy évvel később. Meg is csinálta. Elkészítette a folytatást, amit Bill Condon rendezett. Bill pedig igazán remek munkát végzett. Azt hiszem az egyetlen elem, ami az én történetemből megmaradt, hogy Purcell professzor ismét feltűnik. Semmi más.

A Kampókéz folytatása viszont három évvel az első után érkezett. Steve bosszús volt. Úgy gondolom igazán dühös volt, hogy úgy készítettem volna egy Kampókéz II-t, hogy nincs benne a Kampókéz. Nem értette, hogy lenne képes erre bárki is. Őszinte leszek, valószínűleg most én sem tenném meg ezt.

De elkészítettem az Immortal Beloved-ot rá egy évvel. Mégsem voltam olyan ostoba. Az eredeti elképzelés szerint rengeteg visszaemlékezés lett volna a 19. századi Hasfelmetsző gyilkosságokra. Már akkor erre a korszakra fókuszáltam. Itt a csattanó; elkészítettem a Kampókéz II-t, Halhatatlan kedves a címe.

Az eredeti Kampókéz két folytatást élt meg, 1995-ben a Farewell to the Flesht, majd 1999-ben a Day of the Dead-et. A harmadik felvonás anyagi és kritikai bukása után a franchise dugába dőlt. Egészen 2020-ig, mikor az egyik legmenőbb kortárs horrorrendező, Jordan Peele vette gondozásába, Nia DaCosta rendezői felügyelete mellett. Az idei Kampókéz spirituális folytatása az első filmnek.

De még a harmadik rész után nem sokkal Rose ismét a sorozat közelébe került, hogy készítsen egy újabb, közvetlen folytatást.

„Ami az első folytatással és az én második részre vonatkozó ötletemmel gond volt – ami egyébként olyan film volt, amit egyszer lehet érdemes lesz elkészíteni, hisz ki tudja? -, aminek valójában történnie kellett volna, hogy a történet másnap folytatódik. Innen veszi fel a fonalat. Helennek kellett volna visszatérnie kísértetként. Soha nem értettem, miért nem akarta senki sem visszahozni őt.

Az eredeti egész koncepciója az volt, hogy Helenből ne a túlélő, hanem a szörny váljon. A megvalósulatlan második rész esetében is ez volt a csattanó, a főhősnő váljon a rémmé a végén. Mert egy női mumust akartam. Ezt el is értem valamilyen szinten, a Kampókéz végén. Tehát, ha készülne még egy folytatás, akkor Virginia Madsennek és Tonny Toddnak vissza kell térnie. Kettejük kombinációja valahogyan működne. De lehet kicsit campy lenne, kísértetek, akik szerelmesek egymásba? Úgy kezd hangzani, mint egy Tim Burton-film.

Rengeteg tervem és ötletem volt. Tonyval is beszéltem pár alkalommal, ahogy Clive-val is. Soha nem kaptunk választ a jogtulajdonosoktól. Mindig azt mondták, hogy talán valamennyire érdekelné őket. Furcsa volt, mindig úgy éreztem, olyan, mintha visszavitték volna 1992-be. Senkit nem érdekelt, mit gondolok róla azóta. A legutóbbi ötletemmel felhívtam Clive-ot, aki benne volt. Világos volt, hogy a jogok visszakerültek az MGM-hez, ezért felkerestük őket. Ez a Tűnj el! premierje előtt volt. Azt válaszolták, hogy nem kérnek az ötletből, Jordan Peele-lel fejlesztik az új részt.

Nem tudtam, ki is Jordan, mert még nem láttam a Tűnj el!-t, ami egyébként fantasztikusan hangzott. Aztán hallottam, hogy az ötlet az, hogy az első film kisbabáját, Anthonyt követhetjük, immár felnőttként. Ez nagyon jó. Lenyűgözött Vanessa Williams látványa is az előzetesben, aki egy percet sem öregedett.

Szerintem ez egy igazán remek perspektíva. Nagyon jó értelemben. Az első rész megosztó volt, amikor kijött, az etnikum politikai értelmében. Rengetegen voltak a film ellen, mert úgy gondolták a régi toposzt, a fekete férfi és a szőke történetét reklámozza. Biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek nem látták, hisz a címszereplőt meglincselték, mert szerelmes lett egy fehér nőbe. Ezt tisztázni kellett. Ez nem az én látásmódom, de ha mások mégis ilyen szemszögből nézték és zavarja őket, akkor lehet van valami, amit akkor én magam sem vettem észre.

Most Jordan újraalkotja Nia DaCostaval, ami szerintem kijavítja a félreértést egy furcsa formában. Vagy megváltoztatja az eredeti narratíváját. A történet új szemszögből lesz látható, Anne-Marie és a gyermeke látószögéből. Szerintem ez egy remek ötlet. Nem olvastam a forgatókönyvet, ezért nem tudom megmondani, milyen lesz a végeredmény. De azért elég nagy a rálátásom és imádom, ahogy az új Kampókéz a gentrifikációról mesél, ami a modern világ csapdája.

Úgy gondolom ez sokkal-sokkal jobb, mint amivel az eddigi részek jöttek. Ez nagyon más folytatás, konkrétan közvetlenül veszi fel a fonalat. Okos megoldásnak tartom. Biztos vagyok benne, hogy Nia valami egészen mást, és érdekeset alkotott. Nagyon örülök, hogy belekerült a női perspektíva is. Ez volt az, amin nagyon dolgoztam, hogy az eredetibe bekerüljön. Az első konkrétan női szemszögű. Tony körülbelül öt percet szerepelt, a többi játékidő Virginiáé volt.

Nem beszéltem Virginiával, hogy szerepel-e az új filmben, de lehetséges, hogy visszautasította őket. Ha ez az új mozi sikeres lesz – mert egy szórakoztató, legitim és érdekes módja, hogyan készítsünk folytatást – a következő lehetne olyan, amiről mindig is gondoltam, hogy elkészülhetne; ami másnap, 1993-ban veszi fel a fonalat. Mert el lehet készíteni ezt. Nem forgattunk a valódi Cabrini-Greenben két napnál többet, a többi stúdió volt. Az, hogy már nem létezik, olyan érzetet kelt, mintha ott lenne és nem is.

Eredetileg egy Kampókéz antológiát akartam, különböző Clive Barker történetek alapján. Fel akartam tárni az ideáját annak, hogy mit tarthatunk folytatásnak. A horrorfolytatásokkal az a gond, hogy amint megtudod ki a mumus, jön és egyre több embert mészárol le, miközben vicceket mesél. Ez történt Freddyvel. Ennyi. Nincs más módja, így zajlik ez.

Tehát hogyan mész tovább? Növeled a halálozási rátát? Mind tudjuk, hogyan néz ki ez végül. Egyáltalán nem lesz hatásos. A horrorfilmnek a rémületen kell alapulnia. A rettegésnek pedig valami valódi félelmen. Számomra, a Kampókéz szíve, ami a 90-es években valóságos volt, hogy vannak olyan városrészek, ahová nem teheted be a lábad. Mert túlságosan veszélyesek és van majdhogynem valami természetfeletti, különös és veszélyes bennük. Ez az elképzelés pedig elképesztően rasszista. Ez a Kampókéz szíve. Szerintem ez fején találta a szöget, úgy gondolom ez igaz volt. Ezt akartam újra a folytatással. Konkrétan a nő félelmét hangsúlyozni a várostól, ami különbözik a férfiétől. Nem akartam azért Dario Argento-félét, ami olyan „itt egy aranyos lány bikiniben, szembenéz egy késsel, de az igazi terror, hogy ez valamiféle gender-háború a világon”.

Nagyon szeretném egyszer elkészíteni, valamikor. Szerintem kicsit szégyellem is, hogy nem valósítottam meg. Volt benne egy motívum, amiről úgy döntöttek, rajtuk múlik. Tudod, hogy működnek ezek Hollywoodban. „Nincs jó cselekedet, ami büntetlenül maradna.” Amikor sikeres volt, rászálltak, mint a legyek, aztán úgy gondolták, ők tudják, mi tesz jót most ennek. Jobb lett volna, ha én készítem el. Szerintem egy trilógiát kellett volna készítenem, ami remek lett volna. Két igazán jó filmem volt. Elsőnek a furcsa, csapongó Hasfelmetsző Jack-sztori, majd a Kampókéz menyasszonya. De van egy részem, ami örül, hogy soha nem valósítottam meg ezek közül egyiket sem. Hisz, ha megkérdezel, hogy elcserélném-e bármelyiket a Halhatatlan kedvesért, azt válaszolnám; NEM!

Az interjú legfurcsább eleme az volt, amikor Jason Jenkins megkérdezte Bernard Rose-t, hogy valaha is publikálja a Candyman II: The Midnight Meat Train forgatókönyvét, a rendező elmondta, nemcsak nincs már meg neki a másolat, de nem is létezik már.

„Valakinek, valahol, valószínűleg van egy másolata. Ezek mindig többszörösítve vannak.

Boldog vagyok. Minden film, ami huszonnyolc év távlatából is említésre méltó, igazi csoda.”

Az új Kampókéz folytatás október 16-án debütál.

Képek forrása: IndieWire, Rolling Stone, TMDb, Toronto Star, SyFy

390 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>