A Dolgozó anyák  egy 2017 óta futó Netflix-sorozat, amelynek  legutóbbi, negyedik évada május 6-tól érhető el feliratosan. Ajánlónk a sorozatról.

A humorban és érzelmekben sem szűkölködő kanadai produkció Catherine Reitman írói, rendezői és színészi munkáját is dicséri egyben. 

Bár a toll Reitman kezében van, a vonalvezetés egyértelműen a politikai korrektség jegyében zajlik.  A sorozat felvonultat minden érintett faji és nemi kisebbséget, szó esik a meddőségről és még sok más, évezredünkben szerencsére egyre több figyelmet kapó élethelyzetről és problémáról. Egyetlen kisebbség azért innen is, mint sok más polkorrektségért küzdő alkotásból kimarad. Ez pedig a szegénység. Főhőseink ugyanis – természetesen – többdiplomás, saját vállalkozást vezető nők, akik Toronto legelőkelőbb részén, többemeletes lakásaikból néznek szembe a problémáikkal . A dolgozó anya címszó alatt azért létezik egy nem kis réteg, akinek a munka nem kiáltvány, vagy az önkifejezés egyik fóruma, hanem – túlzás nélkül – mindennapos harc a túlélésért. Ők sajnos nem fértek bele ebbe a bükkfa- és márványborításba, amelyben főhőseink szűkölnek. Szerencsére ezeknek nőknek nincs ideje megbántódni azon, hogy míg kortól, nemtől függetlenül szinte mindenki belefért ebbe az elismerést érdemlő kategóriába, ők sajnos kimaradtak belőle.

Innen a Balkán határáról kissé irreális, sőt már-már utópisztikus az a fajta haladó szemlélet, egyenjogúság és persze jólét, amit a kanadai rendezés alapszituációként kezel.

Az új évadban ez a progresszió és feminizmus kicsúcsosodik. Kate ugyanis a már korábbi szezonban megszerzett pozícióját és egzisztenciáját próbálja megtartani, de természetesen a konkurencia, a gyerekek és úgy általánosan az élet nem szokta tétlenül nézni az efféle törekvéseket. Főszerepeben a nagykutyák lenyűgözése, a lekicsinylő tekintetek elleni harc és a makulátlan business suit áll, mellékszerepben pedig a gyereknevelés nehézségei, a párkapcsolati problémák és az elmaradhatatlan borospohár.

A készítők ráéreztek, és elég csúnyán ki is használták az utóbbi évek felpaprikázott férfi-nő viszonyát, mert a negyedik évad eddig kiadott epizódjai gyakorlatilag egy feminista-kiáltványnak felelnek meg. Noha valós és fontos problémákat fogalmaznak meg a nőkkel szembeni igazságtalanságokat illetően, ennek bemutatása annyira sarkítottra, szinte már demagógra sikeredett, hogy ez elvesz az üzenet hitelességéből

A kék sarokban az elnyomott, de kivétel nélkül vérprofi, összetartó női társadalom, a pirosban pedig a főgonosznak, de legalábbis dilettáns szerencsétlenségnek beállított férfi-csürhe… Igyekezzünk nem belegondolni, hogy mennyire valós vagy egészséges ez a világkép, mert úgy nem lesz akkora élmény nézni, ahogyan a törtető nők halálfejet karcolnak magassarkújukkal az üvegplafonba.

Ezt leszámítva a sorozat az új évad során sem veszít pörgős és szarkasztikus stílusából. Olyan mondatok hangoznak el benne, melyekkel minden nő egyetért, de még egymásnak sem merik bevallani.
Ezáltal, és mert tényleg igényes, csípős humorral közelítik meg a témát, a munkában és végeláthatatlan tennivalókban elnyűtt anyák kikapcsolódást és vigaszt találhatnak benne.

A sorozat annak ellenére ért el nagy sikereket, hogy a célközönség valójában egy elég vékony réteg. A női közönségnek is csak az azonos helyzetben lévő, vagy erre tervező csoportját tudja igazán lekötni. És itt lép közbe a korhatárosság. A megszokottól eltérően nem alsó, sokkal inkább felső korhatárra gondolok, ugyanis a családvállalás kontra karrier kérdéskör 40-45 felüli nőknek nemes egyszerűséggel nem reális. Nem mintha nem dolgoztak volna a nők azelőtt, de a feminizmus előtte nem támasztott olyan elvárásokat velünk szemben, ahol nem csak elvégezni kell/lehet a munkahelyi feladatokat, hanem ki is teljesedni bennük. Mindezt úgy, hogy otthoni szerepünkben nyújtott teljesítményünk is sértetlen maradjon, sőt lehetőség szerint, ha már ott vagyunk, teljesedjünk ki ott is. Ez a rengeteg kiteljesedés egy egyébként, család és karrier nélkül totálisan üres és céltalan személyiséget feltételez, noha azért ez nem feltétlen van így.

 Valószínűleg a készítők a feminizmusnak ezen oldalát inkább felszabadításként, megváltásként, a nőket eredeti valójukban megmutatni képes szupererőként szerették volna ábrázolni. És mégis, nekem a sorozatot – és a valós életet – nézve ez a mindenhol maximálisat nyújtani próbáló, gyengeséget hírből sem ismerő, szupererőkkel felruházott átlagember szerepkör inkább egy betegesen magasra állított mércének tűnik. Mely mérce már nem erős, ambiciózus nőként, hanem megugrásra képtelenként és másoknál jóval többet nyújtva is kevesebbként tüntet fel minket. 

De egy dolgozó anyákról szóló nyugati sorozat 2020-ban nem hivatkozhat másként a szebbik nemre, mint a férfi jobbik verziójára. A férfi Pro. Abba bele se menjünk, miért működésképtelen ez a felállás, és miért nem lehet a nőgyűlöletre megoldás a férfigyűlölet. Már csak azért se menjünk bele, mert a sorozat sem teszi. Noha vannak benne mély és valóban érzelmes jelenetek, az alkotásnak nem célja az ilyen irányú elgondolkodtatás, eggyel felszínesebb érzelmi húrokon penget. Az ember átérzi az igazságtalanságot a főszereplők nehezített pályáját nézve, érzi a becsvágyukat és bizony időnként alaposan elmerül velük az önsajnálat sekély, de annál melengetőbb vizében. Csak mert olyan jó! Egy kis, bűnösnek sem mondható élvezet miután a gyerekek elaludtak, egy pohár bor mellett, két ruhahajtogatás között…

Szerzőnktől

Képek: TMDb, Wikipédia

804 megtekintés.