Vezércsel: Sakkban tart az utóbbi idők egyik legjobb drámasorozata!

Október 23-án érkezett a Netflixre A vezércsel című sorozat, amelyről bátran kijelenthető, hogy az utóbbi időszak egyik legjobbja.

A vezércsel egy sakkban használatos kifejezés; ez talán a leggyakrabban alkalmazott sakkmegnyitás. „Célja az állás felnyitása, majd gyors fejlődés. Világos a korán beáldozott gyalogjáért (feltéve hogy sötét leüti azt) bőséges ún. ellenértéket kap, térelőny, vagy tempóelőny formájában, mely fogalmakat később tárgyalom részletesebben.” A legnagyobb szerencsénk, hogy ehhez a zseniális sorozathoz egyáltalán nem kell még csak a szabályokat sem tudni, így is rendkívül lebilincselő és izgalmas.

A történet Elisabeth Harmon életének egy szakaszát mutatja be, aki az 1950-es években egy kentuckyi árvaházba kerül, miután elveszítette a szüleit. A kislány véletlenül kerül közelebbi ismeretségbe a sakkal, az épület gondnoka magyarázza el neki a szabályokat. Hamar kiderül, hogy Beth elképesztően tehetséges a játékban; a sorozat bemutatja, hogyan lesz egy árvaházban felnevelkedett, zárkózott, de rendkívüli képességekkel rendelkező lányból egy nemzetközileg is elismert sakkjátékos.

A vezércsel alapját Walter Tevis regénye adta, az adaptáció főszereplője Anya Taylor-Joy, akit én magam az Összetörve filmekből ismertem. A huszonnégy éves, egyébként rendkívül tehetséges színésznő mostanában azzal került a hírekbe, hogy ő lesz a Furiosa életével foglalkozó Mad Max előzményfilm főszereplője.

A sorozat egyik legfőbb erőssége, hogy Anya Taylor-Joyt megtalálták a szerepre, megmondom őszintén, nála jobbat nem igazán tudtam volna elképzelni. Tökéletesen hozza a tehetséges, de a démonjaival küzdő, függőségben szenvedő fiatal lányt, aki a semmiből lesz a világ egyik legjobb sakkjátékosa. Megkockáztatom, hogy Anya Taylor-Joynak jut egy-két jelölés a különböző díjátadókon, a széria nagy részében csak őt láthatjuk, és valóban odaszegezi a tekintetet a képernyőre. A castingnak egyébként is jár a piros pont, ugyanis az árvaházban felnövő, kilencéves Elisabeth-et alakító kislány is félelmetesen jó, és rendkívül hasonlít az idősebb énjére.

A szereposztás az egész sorozat folyamán precízen eltalált. A Beth nevelőszülőjét játszó Marielle Heller, a gondnokot megtestesítő Bill Camp vagy a laza sakkzsenit hozó Thomas Brodie-Sangster is rendkívül hiteles, utóbbi színész nem nagyon akar öregedni, ő játszott a Trónok harcában is, és ő volt Liam Neeson fia az Igazából szerelem című romantikus filmben. Mellette fontos szerepet kap még Harry Melling, akinek láttán már nem azt mondjuk, hogy „haha, ő Dudley a Harry Potterből”, hanem hogy ő az a színész, aki Dudley-t játszotta, mégis durván kikupálódott, és komoly színész vált belőle. Nem csak ebben a sorozatban mutatja meg, mire képes, legutóbb a Mindig az ördöggel című – szintén Netflixen futó, és szintén rendkívüli – filmben mutatta meg a nagyközönségnek, hogy számolni kell vele drámai szerepekben is.

Ha valaki most azon gondolkodik, hogy „jó-jó, de mitől lesz a sorozat zseniális a szereposztáson kívül”, akkor nem lepődünk meg. Ha valaki nekem azt mondja, hogy az utóbbi évek egyik legjobb, legdrámaibb, legjobban felépített produkciójának kezdtem neki tegnap, akkor nem hittem volna el. Mégis így van! Az ember leül, és a történetvezetés, a szereplők, a kiváló képi megoldások, a zene annyival magával ragadja, hogy észre sem veszi, hogy ledarálta a hétrészes minisorozatot. Lebilincselően izgalmas, és ami nekem igazán tetszett benne, hogy megmutatja az emberek esendőségét egy olyan világban, amely számomra rendkívül érdekes. A sorozat tűpontosan mutatja be azt a világot, amelyben játszódik, és ez nem csak a ruhákon, a díszleteken látszik, hanem a kor mentalitásának bemutatása is lebilincselő és elgondolkodtató.

Természetesen nem egyik pillanatról a másikra lesz a kilencéves Elisabeth Harmonból nemzetközileg elismert sakkjátékos. Ezt az utat mutatja be a sorozat, egy fiatal lány életútját, akinek bár számítógépszerű agya van, mégis emberi hibák sokaságát követi el, hogy aztán az váljon belőle, ami szeretett volna.

A vezércsel rendkívül emberi, megható és abbahagyhatatlan, végig leköti az embert, és egy másodpercre sem öncélú vagy túlzott. A hidegháború idején játszódik a sorozat, és a készítőknek sikerült azt elérni, amit többek között a Rocky negyedik részének nem: hogy ne a politikai ellentétek játsszák a főszerepet, hanem a főhős maga, mindenféle felesleges nemzeti pátosz nélkül. Csak annyi politika van benne, amennyi mindenféleképpen szükséges, hogy kicsit belelássunk a kor történéseibe.

Ha már a sorozat pozitívumainál járunk – negatívum nemigen van –, akkor megemlíteném, hogy szerintem Anya Taylor-Joy egy csinos színésznő, a sorozat mégis kihagyta a ziccert, hogy a külsejével hívja fel magára a figyelmet. Ezért is rendkívül értékes a sorozat, mert a történetre koncentrál, a drámára, a mondanivalóra, nem pedig a külcsínre vagy például a főszereplő nőiességre.

A film hatásai közé tartozik, hogy előástam a pincében porosodó sakktáblámat, hogy valamikor játszhassak rajta. (Úgy vagyok a sakkal, mint a matematikával: csodálom, imádom, de tehetségtelen vagyok benne.)

A vezércselt egyszerűen mindenkinek ajánlom, aki szereti a sorozatokat. Jelenleg (október 26.) épp 8.9-en áll IMDb-n, ami azt jelenti, hogy nem csak én imádtam a Netflix újabb mesterművét!

Sakk-matt!

A vezércsel magyar felirattal található a platformon, de ez abszolút jól van így. Az eredeti angol itt rengeteget dob az élményen, Anya Taylor-Joy hangja egészen különleges akusztikai élményt jelent.