A Félelem utcája ékes példa világunk rossz irányt vett filmgyártási elveire, a túlzásba vitt megfelelés kényszerére és a divathullámok meglovaglására, mindezt a nézők látványos ledegradálása mellett.

A Netflix által, R. L. Stine Fear Street című könyvsorozata alapján készített meglehetősen véresre sikeredett alkotás a tinédzserek szájízének megfelelhet, de azt korántsem állíthatom, hogy a felnőtt nézőközönség érdeklődésére is számot tarthat.
Az alkotás poszterébe pár hete futottam bele és egy izgalmas horror-krimit vizionáltam előre némi misztikus szállal fűszerezve, szerethető, logikus karakterekkel. Azonban a történet semmilyen előzetes várakozásomnak nem tudott megfelelni.

Lássuk hát, mit nyújt számunkra a Fear Street-trilógia első része!

A történet egy átlagos gimnazista lányt, Deenat állítja a középpontba. Deena a napjait a tinédzserekre jellemző elfoglaltságokkal tölti a tökéletesen átlagos, mégis kirívó lakhelyén, Shadyside-ban. A Pittsburgh szomszédságában fekvő lakóövezet az ott bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról vált hírhedtté. Az elkövetők minden előjel nélkül, rejtélyes körülmények között hajtották végre a tetteiket.
1994 nyarán ugyanis egy teljesen megszokottnak induló estén nyolc embert mészárolnak le a helyi plázában. Az esettől a kerület felbolydul, és mindennek tetejében fellángolnak rég eltemetett ellentétek is.
Pár nappal később Deenat és az iskolatársait szállító buszt, a nyolcas gyilkosság tiszteletére rendezett emlékmeccsről hazafelé tartva, a rivális kerület tanulói üvegekkel kezdik dobálni. A következmény egy kis híján halálos baleset, ráadásul az incidens felébresztett valamit, amit sosem lett volna szabad megbolygatni.
A szerencsétlen eseményeket követően mind Deena, mind régi szerelme és barátai is egy vérszomjas sötét erő célpontjává válnak, amely a megsemmisítésükre törekszik. A csapatnak minden tudását és bátorságát latba kell vetni a gonosz megállítására, különben beláthatatlan következményekkel kell szembenézniük. Vajon képesek lesznek felülkerekedni a lelkükre vadászó Boszorkánynak nevezett lényen vagy az életükkel kell fizetniük hibáikért?

A történet vonalvezetésével kapcsolatban lényeges kiemelni egy további fontos tényezőt.
Köztudott és mindannyian tapasztalhatjuk nézőként, hogy a mainstream LMBTQ-mozgalom és az azonos neműek kapcsolatának megjelenítése egyre nagyobb teret nyert az elmúlt években a streaming és mozis platformokra szánt alkotásokban. Természetesen vannak e témát igényesen feldolgozó alkotások, amikben okosan megalkotott karakterekkel, jól érzékeltetett meleg szálakkal és érdemi mondanivalóval mutatják be a különböző elfogadottsági szinten lévő társadalmak perifériáira sodródott emberek világát. Tapasztalataim szerint, az ilyen minőségi alkotásokat a transzneműekkel vagy homoszexualitással szemben kevésbé toleráns nézők sem utasítják el egyértelműen és könnyebben el tudják fogadni az ilyen kapcsolatokat megtestesítő karaktereket is.
Ha az lett volna a legnagyobb gondja a produkciónak, hogy két lány többször csókolódzik teljes totálban a kamera előtt, szavam se lenne. Azonban a hanyagul összehányt forgatókönyv, a másságot szponzoráló jelenetek előnyére lebutított történet és a logikátlan, „kemények vagyunk, mert csak!” momentumok annyira kizsigerelnek mindent, ami értékes lehetne benne, hogy joggal támadhat fel a nézőben a késztetés a film kikapcsolására. A mai divat szerint kötelezően beleerőltetett meleg karakterek miatt olykor mindössze egy unalmas propaganda reklámnak tűnnek a látottak.
Igaz, a Netflix élen jár ebben, de ez talán az első olyan saját gyártású produkciójuk, amelyben túlzóan giccsesnek, erőltetettnek és erőszakosnak találtam az érzékenyítés jelenlétét.

A produkció minőségének és már-már valamirevalónak mondható ijesztő hangulatának egyértelműen a rovására ment, hogy az alkotók a későbbiekben nagyon is hiányzó perceket arra fordították, hogy bemutogassák: ki mennyire önelfogadó a karakterek közül. Ezt érzékeltetvén erőltetett romantikus képsorokat illesztettek be értelmetlenül a történetbe a kialakulóban lévő feszült hangulatot teljesen megtörve.
A rengeteg, apróbb baki már külön említésre sem méltó: a felnőttek teljes felszívódására és a riasztók viccből való létezésére gondolok többek között, amelyek lépésről-lépésre rombolták az élvezhetőséget.

Az alkotás technikai és utómunkai részének viszont két erős eleme is van: a vágás és a zene.
Remek megoldásokat és átváltásokat alkalmaztak, jól igazítva a zene ritmusához a színészek mozdulatait. Ettől eltekintve ugyan semmi kiemelkedőt nem láthatunk, csak a szokásos hatásvadász beállításokat és jól ismert frázisokat pufogtatták, amelyek ráadásul vajmi kevésszer működtek az elvárható szinten. Zenei téren Marco Beltrami kihozta magából a kötelezőt. Külön hallgatva is élvezetes albumot hozott össze, a korabeli slágerek pedig rendre felcsillantják a néző szemét. Igaz, olykor ezeknél is van ok kritikára: a hirtelen stílusváltások vagy a történésekkel nem párhuzamos cserék.
Közismert ugyan, hogy a klisék szerepe fontos, ha egy produkció sikerességre törekszik, hiszen ami korábban bevált, valamilyen formában kapóra jöhet újra meg újra, főleg a műfaji sajátosságok figyelembevételével. Ebben az esetben viszont nem tapasztaltam ezt: egy horror műfajával kacérkodó történettől például igenis joggal elvárható, hogy megijedjen a néző, azonban ez nálam mindössze egyszer sikerült.

Ki kell sajnos továbbá emelni, hogy a színészválogatás sem sikerült túl szerencsésen, amelynek eredménye tovább rombolta a produkció értékét. Ha számomra ismeretlen vagy kevésbé ismert színészekkel készült filmet nézek, az első pár jelenet meghatározó. Érezni szoktam, akár karakterre, akár a színészetükre szűkítve, hogy kedvelni, szeretni vagy utálni fogom őket a történet során, s persze a jövőben. Ebben az esetben azonban nem tudtam kicsikarni magamból egy cseppnyi pozitív érzelmet sem, bár nagyon igyekeztem.
A Deenat alakító Kiana Madeira tömören szólva csapnivalóan játszott. Az arcát, mintha másvalaki irányítaná, a gesztusai ellenszenvesek, a játéka sajnos égető amatőrizmusról árulkodik, bár nem lett volna nehéz dolga. Egyszerűen a kemény és az elérzékenyült érzelmeket bemutatva kellett volna a karakterét megformálnia, de ez sem sikerült.
A főszereplő volt barátnőjének megformálásával Olivia Scott Welch próbálkozott meg, meglehetősen kevés sikerrel.
A Deena öccsét játszó Benjamin Flores Jr. és Deena barátnőjét, Kate-et megszemélyesítő Julia Rehwald sem tett hozzá semmi érdemlegeset a cselekményhez. A játékuk a kis költségvetésből forgatott reklámfilmekben látott, utcáról verbuvált statiszták tehetségének a szintjét sem üti meg.
A mellékszereplőkről hasonló a véleményem, kivételként a seriffet tudnám említeni, noha ő sem tudta a karakterét őszinte átéléssel bemutatni.

A fentiek ellenére pozitívumként kell kiemelni a főgonosz, vagyis a Boszorkány karakterét. Egyedül miatta látok esélyt a történet dinamikusabbá, pörgősebbé tételére. Reménykeltő lehet, hogy a készítőknek van még kétszer száz percük megválaszolni a karakter körüli rejtélyeket, bár az eddig látottak alapján a néző joggal aggódhat a folytatás miatt.

Összegzésképpen elmondhatom, hogy szívem szerint senkinek sem ajánlanám ezt a nehezen emészthető, több sebből vérző produkciót, bár az esélyt minden megérdemli. Hátha lesz, aki többre értékeli, mint én.
A folytatásait természetesen megnézem, noha a rossz tapasztalatoknak köszönhetően a második rész egészébe fektetett bizodalmam a Stranger Things Max nevű karakterét alakító Sadie Sinkbe költözött.

412 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>