The Blacklist, első évad - Dráma, akció, humor és James Spader

A Blacklist alapkoncepciója megnyerő, de “csak” egy jó sorozat lenne James Spader nélkül. Így viszont a végeredmény egy nagyon kellemes meglepetés, amely képes hosszabb időre is lekötni az embert.

Bevallom őszintén, van egy olyan tulajdonságom, hogy a hypesorozatok valahogy későn találnak meg. Ez volt a Trónok harcával, a The Walking Deaddel és még jó néhány olyan szériával, amiből már legalább 3-4 évad fent volt, de én nem kezdtem neki. Ugyanez volt a helyzet a Fekete lista című sorozattal; addig-addig ajánlották, hogy végül nekikezdtem, és csak azt kérdeztem magamtól: miért csak most?

Az alapötlettel, illetve a kezdéssel azonnal megvettek. Egy férfi bemegy az FBI épülétébe, bejelentkezik, majd a csarnok közepén felemelt kezekkel térdre ereszkedik. Azonosítás, sziréna, pánik, kiderül ugyanis, hogy az illető Raymond Reddington, aki előkelő helyen van a körözési listán.

A miértet nem csak mi, hanem az FBI is kérdezi, de “Red” csak a Elizabeth Keennel, egy újonc ügynökkel hajlandó beszélni. A James Spader által eljátszott főszereplő azt állítja, van egy listája a világ legveszélyesebb bűnözőiről, olyanokról is, akiknek a létezéséről szinte senki sem tud. Ő azonban csak a Keen ügynökkel (Megan Boone) hajlandó együttműködni.

Nem tudjuk, ennek mi az oka, de természetesen ez az egyik, a sorozaton átívelő titok, amelyre kíváncsiak vagyunk.

Az alapfelállás ezután viszonylag egyszerű: a 22 részes sorozat mindegyik epizódja egy-egy bűnöző elfogásáról szól, miközben egyre többet tudunk meg a két főhős múltjáról.

A sorozatot 2013. szeptember 23-án mutatta be az NBC, már a hetedik évadnál tart, ami nem a véletlen műve. A Fekete lista aduásza James Spader, ő viszi a hátán a sorozatot, olyan mint mondjuk, Kiefer Sutherland a 24-nek, vagy Hugh Laurie a Dr. House-nak. Minden rezdülése, minden mozdulata, minden tekintete odaszegezi a nézőt a tévé képernyőjére. Őt egyébként én a Csillagkapu filmben szerettem meg, elképesztő, hogy az a film 1994-es… (persze csak James Spader öregszik.)

A formátum, vagyis a 22, egyenként nagyjából 42 perces rész kicsit szokatlan volt számomra, hiszen a legtöbb sorozatot Netflixen nézem, ahol ez nem annyira bevett; átalában nyolc résszel operálnak a készítők. Egy „maratoni” hosszúságú évadban nehezebb a nézőket hosszabb ideig lekötni. Ez érződik a Blacklisten is, mert bár én végig jól szórakoztam, úgy éreztem, vannak olyan epizódok, amelyek gyengébbre sikeredtek, és csak az időt húzták vele. A sorozat másik kritikája, hogy bár James Spader egészen zseniális, a többi szereplő nincs túlzottan kidolgozva. Ez főleg a “fekete listás” bűnözőkre igaz, akik esetében pedig többször elkap a “hú, ez miben is játszott” érzés.

Ez persze a sorozat előnye is. A Feketelista gonosztevőit nevesebb színészek játsszák, elég csak Robert Sean Leonardra, Robert Knepperre, Tom Noonenra vagy Peter Stormaréra gondolni, de több mellékszerepben is olyan művészek jelennek meg, mint Alan Alda vagy Lancre Reddick, aki legutóbb a John Wick-filmekben játszotta el a szimpatikus recepciós.

Ami kifejezetten tetszett, az a sorozatot átívelő homály, ami Redet és Elisabethet, és persze a nő férjét játszó Tomot körüllengi. Többször okozott a Feketelista kisebb megrökönyödést, ugyanis rengeteg olyan szereplője hullik el nagy hirtelenséggel, amellyel nem igazán számoltam, ráadásul szimpatikus volt, hogy voltak olyan titkok, amelyek felfedésével nem vártak sokat, pedig azt hittem, hogy ez vagy az a rejtély több évadon át ívelő lesz.

Az első évad csúcspontja számomra a “Posta”, vagyis az FBI-szállás megtámadása volt, amely a “24” című sorozat legjobb képsorait elevenítette fel; izgalom, adrenalin, meglepetés; mocorogtam is a kanapén rendesen.

Bár a Blacklist első évada nem hibátlan, mégis egy jól működő koncepció, ahol a készítők megtalálták a viszonylat optimális határvonalat a dráma, az akció és a humor mentén. Én azt mondom, mindenki adjon neki egy esélyt, mert minden résszel érdekesebb lesz, és maximálisan leköti a nézőt.

Az írást Reddington egyik idézetével zárnám:

“Azok vagyunk, akik vagyunk. Egy könyvet sem a borítójáról ítél meg. Inkább az első néhány fejezetből és főleg az utolsóból.”