Sajnos csalódtunk a Netflix új sorozatában.
Az Artúr király legendáriumból mindenki ismeri legalább a Szent Grál mítoszát, az Excalibur kardot, a kerekasztal lovagjait vagy a varázsló Merlint. A mondavilág rendkívül összetett és megannyi szereplőt mozgat, nem csoda, hogy a filmek első megjelenésével özönlöttek a legendáriumra épülő alkotások. Egész estés darabokból eddig hatvanhat, míg sorozatból tizennyolc készült az elmúlt évtizedek során. Vannak, melyek kultstátuszúvá váltak, illetve népszerűek, mint az 1975-ös Gyalog galopp, az 1981-es Excalibur, az 1998-as Merlin, az 1963-as Disney-film, a The Sword in the Stone, a 2008-as Merlin vagy a 2011-es Camelot. A legutolsó nagyszabású próbálkozás Guy Richie elbukott filmsorozata volt, mely hét, egész estés epizódban mesélte volna el az eseményeket, de a 2017-es Arthur király – A kard legendája nem teljesített jól sem a kasszáknál, sem pedig a közönségnél.
A legtöbb alkotás viszont nem mozdul el a legismertebb motívumok körbejárásától, nem igazán mer újat nyújtani, nem hogy a női karaktereket előtérbe helyezni. Egyedül az idén érkező The Green Knight horror-fantasy tűnik vérfrissítő megközelítésnek az elmúlt évek után.
Az Artúr-legendák a kor klasszikus lovagi erények eszményeit meséli újra és újra, legyen szó férfi vagy női karakterekről. Utóbbiak viszont nem igazán mozdulnak el a feleség – szerető – boszorkány tengelyéről, holott olyan ikonikus szereplőkről van szó, mint Nimue, vagy Vivian, azaz a Tó úrnője (van, amikor két különálló személyről van szó), Morgan le Fay, Guinevere, az Artúr-legendák trójai Helénéje vagy akár Izolda.
Nem csoda, a megjelenő igény, hogy az adaptációk végre ezekre a nőkre helyezzék a hangsúlyt. Bár a Netflix marketingkampánya ráfeküdt erre az új megközelítésre, nem a Cursed: Átkozott az első hősnős adaptáció. A 2001-es minisorozat, az Artúr király és a nők (The Mists of Avalon) már a király anyját, Igrainet, féltestvérét, Morganát, nagynénjét, Viviant, a Tó úrnőjét és feleségét, Guineveret állította középpontba.
A Trónok harca egyik legnagyobb erénye és hatása, hogy az alternatív középkorban játszódó, sötétebb fantasyk végre kitörtek a szubkultúra berkeiből és már nem csak A Gyűrűk Ura az egyetlen cím, ami közkedveltnek számít. A következő évtized egyik vezető műfajává avanzsált, hisz érkezik a Trónok harca spin-off sorozata, a The House of the Dragons, az Amazon minden képzeletet felülmúlóan nagyszabású projektje, a Gyűrűk Ura, a Netflix pedig bebiztosította magának a Vajákat. Most pedig itt az új kvázi történelmi fantasy, a Thomas Wheeler tollából származó, Frank Miller által illusztrált Cursed: Átkozott adaptáció, mely Nimuét, a Tó Úrnőjét helyezi a cselekmény középpontjába.
A kard ezúttal királynőt választott. Egy fiatal tündérlány, Nimue (Katherine Langford) helyét keresi a világában. Sötét erőt birtokol, melynek eredetére nincs magyarázat, hatalma viszont nem csak őt, társait is megrémíti. Miközben keresztes hadjárat indult a mitikus lények ellen, mely során vakhitű papok mészárolják le sorra a druida népeket, a lány otthonának elhagyására kényszerül. Anyja, a főpapnő fontos feladattal bízza meg; juttasson el egy nagy erejű, tündér kovácsolta kardot a mesékből hírhedt varázslónak, Merlinnek, mert hatalmas háború van kilátásban, emberek és varázslények között.
A Cursed: Átkozott első látásra a jól ismert fantasy elemekből építkezik; kibékíthetetlen ellentét a fajok között, rejtélyes, mágikus központi tárgy, ami vagy áldást, vagy átkot hoz őrzőjére és egy hős, aki megváltoztathatja a jövőt. Ezúttal hősnő, hisz Nimue válik a cselekmény mozgatórugójává, akit a 13 okom volt színésznője, Katherine Langford alakít. Elsőre különös választásnak tűnik, mert bár rendkívül népszerű, feltörekvő tehetségről van szó, hiányzik belőle az a karizma, amit a szerep megkövetelne. Bár ő a főszereplő, a sorozat nem rest rögtön berántani a legismertebb karaktereket az összképbe. Megismerkedünk Merlinnel, aki ezúttal nem egy bölcs, öreg varázsló, hanem egy erejét vesztett, magában kételkedő iszákos, aki önmagával viaskodik. Őt Gustaf Skarsgard kelti életre, és interpretációja még szokatlanabb, mint Nimuéé. Olyan, mintha Skarsgard az elmúlt évek Johny Depp szerepeiből készült volna fel a sajátjára, már-már zavaróan maníros és túljátszott. Mellettük feltűnik még Arthur, aki a leginkább kilóg a sorból, mert eldönthetetlen, mekkora jelentőséget szánnak a készítők neki. A történet nem rá fókuszálna, mégis túl nagy horderejűnek tűnik első feltűnésétől kezdve, holott nem ismerjük meg háttértörténetét, motivációit és túlságosan elüt az eddigi megközelítésektől. Maga a kard, az Excalibur is mintha elvesztette volna sajátosságát, képi megjelenítéssel igyekeznek erősíteni különlegességét, mégsem érződik a tárgy mágikus akarata, amivel megváltoztathatja a jövőt, annak köszönhetően, hogy kit választ méltónak a használatára.
A cselekménynek nincs kellően megágyazva a kontextus, a szereplők szinte össze-vissza ugrálnak a térképen, anélkül, hogy megismernénk a helyszíneket, a különböző fajok szokásait, vallásukat, az ellenük irányuló fenyegetés hátterében húzódó hatalmi motivációkat.
A kivitelezés viszont mindenképpen erőssége a sorozatnak. Rendkívül képregényes, köszönhetően a jelenetek közti animált átvezetőknek, melyek egyedi hangulatot teremtenek. Bár a díszletek kissé sterilek, túlságosan tiszták és nem idézik meg a korhoz illő bűzös-mocskos atmoszférát, összhatásban abszolút színvonalasak, ahogyan az operatőri munka is hozzáértésről tanúskodik. Gyönyörű helyszínek, igazi fantasyvilág, melyet a korrekt CGI megvalósítás még jobban hangsúlyoz.
Elsőre szokatlan a megközelítés, de a fantasy rajongók nyugodtan tegyenek próbát a sorozattal, mert a kivitelezés igényes, a történet pedig újszerű.
1245 megtekintés.
0 comments