Identitások labirintusában - The Half of It (2020) - kritika

A 15 éves kihagyás után nagyjátékfilmet rendező Alice Wu remek ízléssel, arányérzékkel és példamutató visszafogottsággal tud újat mondani egy, az utóbbi években szinte túlreprezentált zsánerben.

A taiwani-amerikai rendezőnő, Alice Wu másfél évtized után készített ismét filmet (első alkotása a Jó, rossz, meg ami közte van), az életmű két műve között pedig egyértelmű tartalmi, motivikus összefonódások figyelhetőek meg. Az önéletrajzi vonások (Wu maga is bevándorló szülők gyermeke, egyetemi tanulmányai során pedig realizálta, hogy leszbikus), a különböző identitások között sodródó egyén mindkét alkotásra jellemző alapkövek. Az életmű második filmje, a The Half of It (Ha tudnád) az utóbbi években óriási népszerűségnek örvendő coming-of-age zsánerben született meg, és végül a Netflixen került forgalmazásba, ami azért is különösen érdekes, mert utóbbi szolgáltató a műfaj populárisabb darabjainak otthonává vált az elmúlt években. A The Half of It pont ezért képez egyfajta szigetet a világ legnagyobb streaming-platformján, kiállásában, történetvezetésében és karakterépítésében ugyanis egyértelműen szembehelyezkedik az uralkodó műfaji trendekkel.

Ellie Chu (Leah Lewis rendkívül érzékeny és finom alakításában) minden tekintetben kívülállónak érzi magát. Egy mindentől távol eső kisvárosban, Squahamisben él, ahol gyakorlatilag semmiféle lehetőség nincs a kitörésre. A lány az iskolában sem találja igazán a helyét (annak ellenére, hogy az eminens, mindenki által ünnepelt tanulók jelentős részének ő írja a házi feladatait), emellett édesapja sorsa is tragikus. A férfi elveszítette a feleségét, emellett hiányos angoltudása miatt nem kaphat a végzettségének és intellektusának megfelelő állást. Egy napon azonban egy fiú, Paul (Daniel Diemer) azzal a kéréssel keresi fel Ellie-t, hogy fogalmazzon meg szerelmes leveleket az ő nevében az elbűvölő szépségű Aster Floresnek (Alexxis Lemire). Hamar érezni azonban, hogy a lány is gyengéd érzelmeket táplál Peter szívének választottja iránt.

Rögtön ki kell térnünk a film magyar címére, mely sajnos ez esetben kifejezetten félrevezető. Egyrészt, ez a magyarítás gyakorlatilag teljesen kontextuson kívül helyezi a film eleji, egyébiránt meglepően ötletes animációs betétet (amely azt fogalmazza meg, hogy az egyén társ nélkül csupán a fele egy szerves egésznek), másrészt pedig olyan irányba tolja el az értelmezést, mintha Ellie valójában a külvilág, a barátai, szűkebb értelemben pedig Peter vagy Aster elől titkolná el az identitását. A valóság ezzel szemben az, hogy a lány magának sem meri bevallani az érzéseit, ő sem tudja pontosan meghatározni, hogy mit miért gondol, mit miért tesz. Leah Lewis karaktere olyannyira központi szereplő, hogy szinte egyszerre főhőse, narrátora és kreátora a történetnek.

A jelenetek többsége az ő gondolatainak, intuícióinak a kivetülése. A történetben azonban nemcsak Ellie nyílik meg, tulajdonképpen az egész film arról szól, hogy a konvencióknak, a társadalmi, kulturális és családi elvárásoknak való megfelelésben hol veszik el az egyén. Peter, Ester, de Ellie apja is ugyanezekkel a problémákkal küzd. A főhős útja egyszerre a Lady Bird Kristine McPhersonjának és Kszi, Simon Simonjának karakterfejlődése (míg hangulatilag talán Kelly Fremon Craig Egy magányos tinédzser című alkotásával figyelhető meg a legerősebb párhuzam). Kristine a külvárosból akar egy „magasabb kasztba” kerülni, addig Simon kezdetben képtelen felismerni identitását. Ellie esetében ez még a kulturális diverzitással is kiegészül (ezen a ponton A búcsú, vagy a szintén netflixes Tigertail juthat eszünkbe). Ebben a tekintetben-és egyébiránt sok másban is-a klasszikus toposzokat alkalmazza Wu. Az édesapa a maga tradicionális nevelésével szeretetteljes környezetet biztosít lányának, ám ez egyfajta börtönként is szolgál Ellie számára (még ha a börtön ebben az esetben nem is a megszokott értelemben értendő, inkább mint a fejlődés gátja), így a filmvégi továbblépés akaratlanul is bizonyos konszenzusok felmondásával jár.

Szintén klasszikus, sokszor alkalmazott eszköz, hogy a szereplőkről az általuk olvasott könyvek, a megtekintett filmek mondanak el kulcsfontosságú információkat. Wunál azonban a funkció némileg módosul, hiszen a művészet nemcsak a karakterépítést, hanem a cselekmény alakítását is szolgálja. A Casablanca legendás zárómondata („„Lehet, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete”) Ellie és Peter barátságát vetíti előre, az első szerelmes levelet a Berlin felett az ég inspirálja, míg a Napok romjai a filmben kulcsszerepet játszó társadalmi, kulturális különbségekre asszociál (Ellie származásáról már ejtettem szót, de Ester katolikus neveltetése is fontos szerepet kap, sőt talán az említett könyv szerzőjének, Kazuo Ishiguronak kettős kulturális identitása is eszünkbe juthat). A film fejezeteit emellett különböző idézetek fűzik össze, ezek pedig főként a szerelem fogalmát próbálják meghatározni. Wu végül hasonló következtetésre jut, mint Petőfi Sándor a Minek nevezzelek esetében, erre az absztrakcióra egyszerűen nem tudunk egzakt definíciót alkotni.

A The Half of it ezen felül is a félreértések, a megfogalmazhatatlanság filmje, ezen a ponton rögtön eszünkbe juthat Sally Rooney Normális emberek című regénye is. A konfliktusok jelentős része mindkét mű esetében félrekommunikáció eredménye. Itt érhető talán a film szociológiai, generációs kontextusa, a Z generációba tartozó főszereplők ugyanis egytől egyig félnek az intimitástól. Levelekben, üzenetekben magabiztosan kommunikálnak, ám szemtől szemben bizonytalanná válnak. Erre a nehézségre a film zárlata sem kínál egyértelmű megoldást, hiszen a katarzis (szinte) minden tekintetben elmarad.

Ismerős összetevőkből alkotott egyedi filmet Alice Wu, mely főhőseivel ellentétben pontosan tudja, hogy mit és hogyan akar közölni, éppen ezért emelkedik zsáneréből, illetve talán az idei filmes termésből is.

Értékelés: 8/10

A The Half of it a Netflix műsortárában található meg, magyar szinkronnal.

Képek: TMDb