Húsba vágó realizmus - kritika a Marriage Story című filmről

Noah Baumbach filmje játszi könnyedséggel válik a családi filmek zsinórmértékévé. Enyhén spoileres kritika.

Noah Baumbach gyakorlatilag eddigi teljes munkásságát a szövevényes családi viszonyok ábrázolására tette fel. A Tintahal és a bálna című filmmel vált ismertté a rendező, melyben gyermeki nézőpontból ábrázolja a válás viszontagságait, a Margot az esküvőn a testvéri kapcsolatokat veszi górcső alá, a Meyerowitz Stories pedig komplexen, több generációra kitérve elemzi a rokoni szálakat. A Marriage Story pedig abszolút beilleszthető az előbbi sorba, sőt talán az első film óta a rendező legszemélyesebb darabja, a film ihletője ugyanis Baumbach és Jennifer Jason Leigh válása volt. Tematikai szempontból tehát a direktor visszanyúl saját hagyományaihoz, ám jelen filmje minden eddiginél profibb, befogadhatóbb, és drámaibb lett.

A cím elég egyértelműen előrevetíti, hogy mit is fogunk látni. Nicole és Charlie évekig éltek boldog házasságban, ám kapcsolatuk megromlott, így a válás mellett döntenek. Mindezt azonban eleinte békés úton, lehetőleg ügyvédek bevonása nélkül szeretnék intézni, a dolgot azonban megnehezíti, hogy a színésznőként dolgozó Nicole-nak egy sorozatszerep miatt Los Angelesbe kell utaznia, míg a színházi rendező Charlie New Yorkban szeretné tovább egyengetni társulata életét.

A kezdés rögtön remek. Szinte idilli montázst látunk a család mindennapjairól, a két főszereplő pedig felsorolja, hogy mi mindent szeret a másikban. Hamar kiderül azonban, hogy a monológok csupán a párterápiára elkészített házi feladatot jelentik. Baumbach tulajdonképpen már az első jelenettel állást foglal. Kifejezi, hogy korántsem csak azok az emberek válnak el, akik között már ténylegesen nincsenek érzelmek. Sok más probléma adódhat, a filmben nincs is egy casus belli, mely a procedúra kezdetét jelzi, ehelyett a hosszú évek alatt felgyülemlett sérelmek jelentik a szereplők motivációit. A film szerint emellett szinte lehetetlen a békés válás. Hiába van meg a szándék mindkét félben, egy ekkora törés, mely gyakorlatilag az összes szereplő önképet megkérdőjelezi, szükségszerűen vonzza a vihart.

A két főhős ennek megfelelően igencsak árnyalt jellem. Szenzációs az a jelenet, mikor Nicole először foglalja össze a kapcsolatukat az ügyvédének. Látszik, hogy a nő a hallgatósággal együtt realizálja, hogy a kapcsolatuk alatt teljesen alárendelte magát a férjének. Rájön, hogy tulajdonképpen nem egy valós személybe, hanem az abból képzett eszménybe volt szerelemes. Charlie személye talán még érdekesebb, a film nagy részében ő az, aki unszimpatikusabb lehet a néző számára, azonban később kiderül, hogy ő is hordoz magában sérelmeket. Egyszerűen úgy érzi, hogy a húszas évei elszaladtak mellette, ő pedig nem használta ki a kínálkozó lehetőségeket. Az apa és a férj szerepe talán túl korán jött neki. A kettejük relációja is érdekesen alakul, gyakorlatilag minden egyes pillanatban megfordul, hogy a néző kivel is szimpatizál. A rendezőnek esze agában sincs állást foglalni. A sérelmek mellett mindkét félnek megvannak a saját hibái, bűnei, melyek együttesen mérgezték meg a kapcsolatot.

Scarlett Johansson és Adam Driver játékára pedig továbbra is keresem a szavakat. Alakításuk annyira természetes, hogy alkalomadtán elfelejthetjük, hogy egy filmet nézünk. A két színész sokszor elharapja a mondatok végét, hibás hangsúlyt használ, ám mindez kitűnően szolgálja a realizmust. A film dramaturgiai csúcspontját képező veszekedés egyszerűen elképesztő, ahogy folyamatosan törtnek fel az érzelmek, Driver hangja például teljesen elváltozik a végére, a beszéd és a sírás gyakorlatilag teljesen összemosódik. Az Oscar-jelölés gyakorlatilag garantált mindkettejük számára, és jó eséllyel is indulnak a díjért, bár a férfi főszereplő kategória idén elképesztően erősnek tűnik. Kitűnő még a Nicole ügyvédjét, Norát játszó Laura Dern, aki ha szabad ilyet mondani, az utóbbi néhány évben remek „formában” van. Elképesztően szórakoztató a feminista ügyvédnő karakterében, ő is jó eséllyel pályázhat az „aranyszobrocskára.”

A film végkicsengése azonban mégiscsak pozitív, bár sok szenvedéssel fog járni, igenis lehetséges egy mindenki számára élhető konszenzus kialakítása. Charlie és Nicole talán képes volt mindezt úgy lezárni, hogy gyermekük nem szerzett begyógyíthatatlan sebeket.

Visszautalnék a bevezetőmre, melyben azt állítottam, hogy talán ez Baumbach eddigi legközérthetőbb filmje. A rendező ugyanis karrierje során talán most először gesztusokat tesz a nagyközönség irányába. Ismerős a zene, a dramaturgia viszonylag lineáris. Ettől persze egy percig sem válik kommersszé a film, csupán mintha- a téma fontossága okán- Baumbach ez alkalommal egy szélesebb közönséget szeretett volna megszólítani.

Mindent összevetve a Marriage Story egy elképesztően fontos film. Talán a Jelenetek egy házasságból, és Kramer kontra Kramer után a huszonegyedik század is megkapta a saját „válásfilmjét”. Szívszorító, ahol kell vicces, minden kétséget kizáróan az idei év egyik legjobb filmje.

Értékelés:10/10

815 megtekintés.

Megosztás: