A Netflix legújabb vígjátéka sem sikerült jól.

Érdekes tendenciák figyelhetőek meg a vígjátékok terén az elmúlt években. A Másnaposok sikere gyakorlatilag egy teljesen új receptet honosított meg a műfajban, rengeteg káromkodással, fegyverekkel és kábítószerrel, némi abszurddal és persze a filmvégi morális tanulsággal a barátság, a szerelem, vagy éppen a család fontosságáról. A 2010-es években gyakorlatilag ennek a formulának az unásig történő ismétlése zajlott, így az egy kaptafára készülő vígjátékok közül csak néhány tudta ellátni az alapvető funkcióját, és biztosított valóban felhőtlen szórakozást másfél órára. ( A teljesség igénye nélkül ilyenek voltak a Családi üzelmek, A Kém, az Éretlenségi és az Éjszakai játék. ) A Netflix legújabb próbálkozása, a Coffee & Kareem is csak néhány fáradt és erőltetett mosolyt tud kicsikarni a nézőjéből, lássuk is, hogy mely pontokon bukott meg a film.

Az alapszituáció ismerős lehet a hasonló vígjátékokból. Adott egy felnőni képtelen férfi és egy, a korosztályánál érettebb és önállóbb gyerek, akik bár kezdetben utálják az egész szituációt, végül közös kalandjaik során egymásra hangolódnak, és kialakul közöttük egy harmonikus viszony. Ezt ezáltal Coffee( Ed Helms) és Kareem(Terrence Little Gardenhigh) prezentálásában kapjuk meg. Előbbi egy rendőr, aki jelenleg éppen a kisfiú édesanyjával( Taraji P. Henson) jár, egy nap a nő arra kéri, hogy vigye haza fiát az iskolából, ekkor indul főhőseink őrült kalandja, melynek során az alvilág egyre mélyebb bugyrait ismerik meg.

Rögtön az első jelenet jelzi számunkra, hogy nagyjából mire számíthatunk, ekkor ugyanis az értelmezhetetlennel bajusszal operáló Ed Helms és a jobb sorsra érdemes Taraji P. Henson esnek egymásnak, mégpedig egy teljesen szürreális zenei aláfestés kíséretében. Az addig sem az egekben lévő elvárásainkat végleg elfeledve vágunk tehát neki a az őrületnek, azonban a film sajnos gyakorlatilag semmilyen téren sem működik. Egy ilyen alkotástól egyébként sem a műfaj formai és tartalmi megreformálását várja a néző, csupán azt, hogy az átlagnál kreatívabb, esetleg intelligensebb humorral szórakoztassák. A Coffee és Kareemmal épp az a legnagyobb probléma, hogy egyszerűen nem vicces. Nem tudnék felidézni egy olyan pillanatot a filmből, amikor önfeledten nevettem, csupán néhány erőltetett mosolyra futotta. A poénok többsége ismerős a hasonló filmekből, az alapszituációból adódó humorforrás sincs igazán kiaknázva(bizony, sajnos egy trágár kisfiútól és egy inkompetens rendőrtől önmagában még nem fogjuk a hasunkat).

A forgatókönyv is alapvetően a műfaji panelekre épül, van itt őrült autós üldözés, elképesztő mennyiségű káromkodás, és persze végül némi morális tanulság és karakterfejlődés, de éppen csak annyi, amennyi még nem akasztja meg nagyon az őrületet. A színészi alakításokról ilyen helyzetben szinte felesleges is beszélni, mindenki néhány arckifejezéssel oldja meg a filmet, kivételt képez ez alól Betty Gilpin, aki helyenként kifejezetten szórakoztató Watts nyomozó szerepében.

Érdekes élmény volt a film megtekintése, mert bár egy pillanatig sem szórakoztam jól, közben volt időm gondolkodni azon, hogy egyáltalán kinek is készült ez a film, illetve, hogy mi alapján látott fantáziát ebben a projektben a Netflix? Michael Dowse rendező előző filmjének, az Übergáznak viszonylag korrekt volt a visszhangja, az író Shane Mack viszont például már korántsem rendelkezik figyelemreméltó reputációval, így talán nem meglepő, hogy együtt csúfos kudarcot vallottak. Ezen alkotást látva rögtön érthetővé válik, hogy miért is szorulnak ki egyre inkább a mozikból az ilyen típusú vígjátékok.

Értékelés: 3/10

Kép: IndiWire, Oxibuzz

222 megtekintés.

Related posts:

A fiúknak – Útóirat: Még mindig szeretlek- kritika Secret Obsession – Kritika. Avagy kár, hogy a Netflixen nincs „film törlése” funkció Húsba vágó realizmus – kritika a Marriage Story című filmről A film, amely megszerettette velem Taylor Swiftet – Miss Americana-kritika Hollywood (2020) – Kritika Élite – második évad, kritika. Az első jobb volt.