Csúfondáros kezdés, dicső feltámadás, avagy így is lehet a Netflixnek filmet készíteni!

Az első rész okozta komoly csalódás ellenére kíváncsian ültem le A félelem utcájának a folytatása elé, mert ha az esélyt sem adom meg neki, honnan tudhatnám, mit szalasztok el?
Okulva a történtekből, igyekeztem csökkenteni az elvárásokat, több-kevesebb sikerrel, viszont a megtekintése közben többször felötlött bennem a kérdés, hogy biztosan jó filmet indítottam-e el.
Ugyanis a két epizód között ég és föld a különbség.
Az első fejezet hibáit csak nyomokban véltem felfedezni, amit esetleg tartalmazott, afelett is könnyen szemet tudtam hunyni.
Nem tudom minek köszönhető a jelentős minőségbéli javulás, de még sok ehhez fogható pozitív csalódásban reménykedem.

Nézzük hát, miként támadhat fel hamvaiból egy rosszul induló széria!

A cselekmény középpontjában az első rész során említett Cindy Berman és húga, Ziggy áll, a történetüket pedig egy elbeszélés alapján ismerjük meg.
Cindy 1978 nyarán a Nightwing táborban vállal munkát, míg Ziggy láblógatással tengeti napjait, amikor éppen nem a többiek bántalmazását kell elviselnie.
Az élet eleinte gondtalanul halad a maga medrében, de a tábori nővér viselkedése gyanakvást kelt a fiatalabbik testvérben. Míg Ziggy testvére figyelmét próbálja felhívni a baljós jelekre, addig Cindy az élete tökéletessé tételével van elfoglalva, emiatt pedig későn szembesül húga intelmeinek megalapozottságával.
A gonosz erői lassan gyűrűznek be a tábor területére, hogy annál könyörtelenebbül sújtsanak le az ott lévőkre.
Vajon Ziggy, Cindy és a barátaik képesek lesznek megoldást találni a kialakult helyzetre vagy mindannyiuk sorsa végérvényesen megpecsételődött?

Az első résszel szemben ez a fejezet okosan megírt forgatókönyvből építkezik.
Ez látszik a sokkoló felvezetésen, a történetmesélésen és a csavarokkal teletűzdelt befejezésen, nem utolsósorban pedig az igényesebb párbeszédeken.
A karakterekre való fókuszálás nem csapongott, ráadásul ügyesen bántak a szerteágazó cselekménnyel is, amelynek szálait nem teljesen kiszámítható módon fűzték össze a fináléban.
Mindezt az LMBTQ-téma teljes körű mellőzésével oldották meg, ami talán a hetvenes évekbeli viszonyokkal magyarázható, talán valami mással, mindenesetre közel sem hiányzott a filmből.
Ezzel szemben a romantika fontos, de annál kevésbé tolakodó szerepet kapott, ami annyiban merült ki, hogy erősítette bizonyos karakterek jellemvonásait, megalapozva olyan jövőbeli konfliktusokat, amikre egyelőre csak homályos utalásokat kaptunk.
Az ijesztgetések hatásosak, bevállalós erőszakból sincs hiány. Gondolok itt a tinédzsereknél is fiatalabb áldozatokra.
Érdekes, hogy mennyivel emlékezetesebb lesz a végeredmény, ha az írók kicsit több energiát fektetnek az alkotás tartalmi részének észszerűségére, és kerülik a túlzásokat.

A technikai megoldások hasonló léptékű fejlődést mutattak. A vágások kifinomultabbá váltak és nem a színészekre meg a zenékre szabták őket, hanem a történet által diktált tempóra.  A rendezés ezáltal pörgősebb, látványosabb képi világot eredményezett, hatásosabb feszültségkeltéssel.

A zene minősége nem különbözik az első részben tapasztaltaktól, ugyanolyan hatást értek el vele.
Marco Beltrami és Anna Drubics a horrorfilmekre jellemző jól ismert stílusjegyek felhasználásával, de egyet csavarva rajtuk, készítették el a jelenetekhez könnyedén simuló számokat.
A korabeli zenék összeválogatása ugyancsak telitalálat. Kezdem azt hinni, hogy e téren nem tudnak mellényúlni.

A színészek, az első részhez képest mindenképpen, de attól eltekintve is, meglepően jól alakítottak.
A főszereplőt, Ziggyt a Stranger Things Max Mayfieldjeként nagyobb hírnévre szert tett Sadie Sink játszotta. Már a sorozatban is kedveltem, ám az itteni játéka tette biztossá számomra, hogy érdemes figyelnem rá. Hihetően és könnyed természetességgel személyesítette meg a nehéz éveket megélt lányt, aki nem igazán tud beilleszkedni a környezetébe. Remélem, a jövőben mások is kiaknázzák a benne rejlő lehetőségeket.
Második helyen a számomra teljesen ismeretlen Emily Rudd áll. Ő Cindyt személyesítette meg, kevésbé ügyesen, mint Sink a saját karakterét, de ettől függetlenül szimpatikusnak találtam. Kis gyakorlással és biztos kezekben többet is ki tudna hozni magából.
Őket követi Cindy barátnőjeként Ryan Simpkins, akinek alakítása rossznak ugyan nem mondható, annál inkább furcsának. Lehet, hogy azért éreztem olykor önmagán kívülinek a tekintetét, mert beleélte magát a karaktere kábítószerszeretetébe, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kiesett a szerepből menet közben.
A mellékszereplők nyújtották a kötelező szintet, egyikük sem tűnt ki a tömegből.

Ahogy említettem az elején, A félelem utcájának első két fejezete között majdnem minden téren ég és föld a különbség.
Az előzményfilmek nagy átka a sokat akarás és az elvárások, ám az 1978 esetében ilyesmiről szó sincs. Korrektül bemutatta több fontos karakter előéletét, továbbá pár dologra a Boszorkánnyal kapcsolatban is fény derült.
Elgondolkodtam azokon a korosztálybéli különbségeken, amik szépíthetik, olykor pedig ronthatják ennek a „neoretró” horror-trilógiának a megítélését. Régebben, amikor még az emberek nem voltak ennyire megedződve a modern horrorfilmek által rájuk zúdított ingerekkel szemben, egy Alien epizód is rémisztőnek számított, a mai fiatalok bizonyos része viszont meg se rezzen a jump scare-es ijesztgetéseken. Emiatt érdemes mindkét tábor véleményét a realitás talaján vizsgálni, miként az ízlés is személyre szabott tulajdonság.

Összességében, bátran ajánlom mindenkinek ezt az alkotást, ami az első résztől függetlenül is élvezhető lehet.
Visszaadta a hitemet, jöhet a harmadik rész!

 

387 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>