A Netflix legújabb saját gyártású filmje első osztályú fiatal színészekből álló szereplőgárdát sorakoztat fel. Témájával és történetvezetésével mégis némiképp elhatárolódik a mainstream közönség igényeitől.

A Mindig az ördöggel Amerika déli államaiba helyezett biblikus tabló. A második világháború borzalmait követő és a vietnámi háborút is átitató országos depresszió és elégedetlenség utalás szerű beemelése adhat okot a történetben kulcsszerephez jutó vallásos anarchizmusra, ami átjárja a karakterek esszenciáját. A film archaikus elemekben gazdag, példabeszédszerű eseményfolyama ugyanis évezredekre visszanyúló, örök gondolatokat fogalmaz meg jóról és rosszról egyaránt.

Antonio Campos (Christine; Az igazi Simon) író/rendező korábbi filmjeihez hasonlóan ezúttal is szélsőségek határán őrlődő, saját démonjaikkal küzdő fiatal hősöket állít a középpontba. Mindezt az intézményesített vallás elvakult követésével tovább árnyalva. A Mindig az ördöggel történetében a jó emberek is tesznek rossz dolgokat. A Jézus szavától megihletett gyilkosok is bűnbocsánatot nyernek. A karakterek elkövetők és áldozatok egy személyben. A film nem foglal állást egyik oldal mellett sem. Odáig merészkedik, hogy történetének mindenhatója megváltja a legaljasabb bűnösöket is a nézők szemében.

 

Ennek eszköze a folyamatosan jelenlévő mindentudó narrátor, aki maga a film alapjául szolgáló regény írójának hangján szól hozzánk. Hiszen ki is lehetne más minden dolgok tudója, mint aki az egészet kitalálta. Donald Ray Pollock saját meséjének nondiegetikus szószólója. Jelenléte nagyban befolyásolja a látottakat, háttérinformációkat szolgáltat, melyek tudatában a képek is más értelmet nyernek. Az időnként felsejlő visszafogott fekete humor is tőle eredeztethető, (aminek gyakoribb alkalmazása kifejezetten jól állna a filmnek). Szavai viszont olykor tagadhatatlanul kizökkentenek a történetből. A gondosan felépített atmoszféra nem tud maradéktalanul működni, mivel a mesélő egy lépés távolságra tartja a nézőt az eseményektől. Ezzel nem csak az azonosulást nehezíti meg, de a tettek súlyát is leveszi a vállunkról. Így a biblikusság példabeszédi értelmében, kívülállóként tekinthetünk a cselekményre és nem a szereplők szemén keresztül látva, a gondolataikba férkőzve élhetjük át azokat. A számos hasonlóság mellett ez a tényező különbözteti meg a filmet A törvény nevében első évadjától, mely történettel leginkább rokonítható.

Az összehasonlítás további szinteken is megállja a helyét: a látványvilág, a lepusztult vidék képe, a kifejező színészi játékkal életre keltett mániákus, megtört karakterek, a számos történetszál egyidejű mozgatása, a párhuzamos idősíkok használata, a sorozatgyilkosok megjelenései, valamint a visszafogott stílussal tálalt mély és összetett gondolatok mind közös jellemzői a két alkotásnak. A sorozat és a film médiumának eltérő adottságai azonban egyértelműen A törvény nevében számára kedveznek. A Mindig az ördöggel fókusztalan narratívája a számos karakter és idősík kavalkádjában csapong. Az önmagukban ugyan izgalmas mellékszálak a nagy egészre nézve csak a játékidő végére kapcsolódnak össze. Az események felpörgetése jót tesz a máskülönben komótosan mozgó történetnek, mely epizodikus stílusával valószínűleg jobban megállná a helyét egy több részes minisorozatként. Így nagyobb szolgálatot téve az eredeti regénynek és annak karaktereinek.

 

A Mindig az ördöggel elgondolkodtató és izgalmas film, mely kiváló alakításainak köszönhetően emelkedik ki az átlagból. Távolságtartó stílusa, döcögő történetvezetése és a drámai feszültség gyakori hiánya miatt azonban nem tud igazán nagyszerűvé válni. Noha a lehetősége kétségkívül meglenne rá.

Képek: TMDb

 

2736 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

    XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>