Dalban mondjuk el! - Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga - kritika

Megérkezett Rachel McAdams és Will Ferrell régóta várt filmje, és még ha néhány helyen meg is bicsaklik az alkotás, az összkép többnyire pozitív. Spoilermentes kritika.

Az Euróvíziós Dalfesztivál története immáron 1956 óta íródik, bár a név kifejezetten csalóka, hiszen valójában egy olyan versengésről beszélünk, amelyen sohasem maga a dal minősége volt a döntő, a produkció egésze, a különböző showelemek, a versenyzők mögé kiépülő narratíva dönt a legtöbb esetben. Ennek ellenére a műsornak hatalmas rajongótábora van, ami érthető is, hiszen nem több, mint egy ártatlan, színes-szagos show, melyet évente egyszer végig lehet izgulni saját nemzetünknek drukkolva. Általános vélekedés, hogy aki az éppen aktuális zenei trendeket akarja feltérképezni, az nem feltétlenül jár jó helyen a kontinens egyik látványos expóján, ebből a szempontból talán jó indikátor, hogy még a győztes dalok közül is igen kevés tudod beépülni a köztudatba. Az idei verseny a koronavírus-járvány miatt elmaradt, így pont időben került fel a Netflixre a film, mely teljes egészében Will Ferrell szerelemprojektje, aki svéd felesége révén kötődik a versenyhez (egy alkalommal ráadásul maga a komikus hirdette ki Izland pontszámait a döntőben). Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kétes megítélésű komikus ezúttal a jobbik arcát mutatja, a film ugyanis néhány apróbb hibától eltekintve kifejezetten szórakoztató lett.

Lars és Sigrit egy mindentől távol eső izlandi városkában nőnek fel, kisgyermekkoruk egyetlen álmuk van, hogy egyszer ott állhassanak az Eurovíziós Dalfesztivál színpadán. Útjuk azonban nem zökkenőmentes, ennek oka pedig, hogy bár a nő remek énekhanggal rendelkezik, Lars korántsem ennyire kiemelkedő, a férfi gyakorlatilag nevetség tárgyát képzi a városban. Néhány abszurd véletlen után azonban Izland végül mégis őket delegálja a Skóciában megrendezendő fesztiválra, ahol aztán nemcsak magukkal, hanem a versenytársaikkal is meg kell küzdeniük.

A fókusz tehát a két főszereplőn, Larson és Sigriten van, akiket a Ferrell-McAdams páros személyesít meg. Előbbi (és az ő teljesen értelmezhetetlen, szinte önálló életet élő parókája) nem okoz különösebb meglepetést, gyakorlatilag ugyanazt látjuk tőle, mint a filmjei többségében, egy joviális, jóravaló karaktert hoz, aki azonban semmilyen szinten nem igazán kiemelkedő. Rachel McAdams viszont egészen remek alakítást nyújt, ismét tanúbizonyságot tesz elsőrangú komikai vénájáról, a reakciói természetesek, a játéka abszolút sallangmentes, a mimikája a helyén. Fontos szerepet kap a filmben a két főhős kapcsolata, az egyik jogosan kifogásolható pont azonban, hogy ez elnagyoltnak hat, még annak ellenére is, hogy talán indokolatlanul sok játékidőt vesz el ez a szál. Maga az izlandi környezet sincs igazán kihasználva, néhány gyenge, alapvetően sztereotípiákra épülő poénra futotta csupán.

Ezen a ponton következik is a film másik fontos problémája, hogy nem igazán találja a hangját. Csípős szatírának túl családbarát, a karakterek túlságosan is azonosulhatóak, egy könnyed családi mozihoz viszont túl sok az ironikus kikacsintás. Az egész eurovíziós szál remek viszont, itt érezni egyfajta markáns, saját hangot, amely az alkotás többi részéből teljességgel hiányzik. A dalverseny történetének összes emblematikus ízlésbűnözése kap egy rövid kitekintést, az alkotók nem félnek kihasználni az ezekben úton-útfélen megbújó abszurditást, a teljesség igénye nélkül megjelenik a horrorfigurákká maszkírozott fehérorosz metálzenekar, az aktuális amerikai trendeket szinte szolgai módon másoló svéd versenyző, illetve az extravagáns orosz énekes. Utóbbit játssza Dan Stevens, aki a Downton Abbey óta egészen szép filmes karriert futott be, itt pedig gyakorlatilag mindenki elől ellopja a rivaldafényt. Egyszerűen fantasztikus, amit tőle látunk, remekül hozza a nárcisztikus, piperkőc, a saját zsenialitásától időről időre megrészegülő orosz aspiránst. Teátrális és túlzó, de pont annyira, amennyire a karakter megkívánja. A fesztivál néhány emblematikus versenyzője, szereplője is megjelenik egy-egy cameo erejéig, ezek többsége a maga szürrealitásával kifejezetten szórakoztató bulijelenethez köthető. Feltűnik még a filmben többek között Demi Lovato, egy szinte teljesen értelmezhetetlen és funkciótlan szerepben, valamint Pierce Brosnan is, aki számára ujjgyakorlat a falu sármőrjének karaktere.

Bár eddig többségében negatívumokat említettem, a film mindezek ellenére nem rossz, sőt valójában kifejezetten szórakoztató. A gond csupán az, hogy annyiféle, sokszor egymásnak ellentmondó hangvétellel, stílussal próbál operálni, hogy szinte észrevétlenül csüccsen nagyon sok szék közül a földre. Mert hiába vannak remek, már-már abszurdba vagy groteszkbe hajló poénok, ha ezek mellett ott vannak az olcsó, nemzetszterotípiákra és primer humorra építő viccek. Hiába a kiváló versenyszekvencia, ha ott van mellette a túlhangsúlyozott és még így is elnagyolt érzelmi szál. Az élmény mégsem negatív, mert a kétórás játékidő alatt azért a film erősségei is tudnak érvényesülni, talán egy erősebb kezű rendező (a filmet David Dobkin rendezte, aki azért-néhány emlékezetesebb vígjátékot leszámítva-nem nagy név a szakmában), vagy egy kidolgozottabb szkript kiemelhette volna az alkotást a középszerűségből.

Értékelés:6.5/10

Képek: TMDb