Drakula – Kritika. Aleva Zoli írása.
Vannak az életben sorsdöntő találkozások, amelyek katalizátorául szolgálnak nagy dolgoknak. Ilyen lehetett az a 130 évvel ezelőtti is, amely során Abraham „Bram” Stoker ír származású író megismerkedett Vámbéry Ármin, magyar orientalista professzorral. Stoker tőle hallott először a havasalföldi uralkodó, III. Vlad Tepes legendájáról. A misztikus, hátborzongató történet annyira megihlette az írót, hogy többéves kutatómunkába kezdett, amelynek eredményeként 1897-ben megalkotta miden idők egyik legizgalmasabb, legtitokzatosabb, legvérfagyasztóbb figuráját, könyvének hősét, a vámpír, Drakula grófot.
Számos formában született már újjá az eltelt évtizedek alatt a történet, a karakter és gyakorlatilag az egész „vámpír kultusz”. Olyan sokrétű, mégis emlékezetessé váló filmek készültek el az évek során többek között, mint az: 1922-es Nosferatu; az 1931-es Dracula (Lugosi Bélával a címszerepben); a Polanski-féle, 1967-es Vámpírok bálja (amelyből musical is készült); a Francis Ford Coppola rendezte, 1992-es Dracula (Gary Oldmannal a főszerepben); az 1994-es Interjú a vámpírral (amelyben egyaránt kiváló alakítást nyújt Tom Cruise, Brad Pitt, Kirsten Dunst, és Antonio Banderas is); az 1995-ös Vámpír Brooklynban (Eddie Murphy főszereplésével); az 1996-ban bemutatott Alkonyattól pirkadatig; az 1998-as Penge, az ezredfordulón bemutatott Dracula 2000 (Gerard Butlerrel a főszerepben); a 2003-as Underworld (amelyben Görög Zita is epizódszerepet kapott); a 2008-ban bemutatott, tini szívek millióit rabul ejtő Alkonyat; a 2011-es Frászkarika; a 2012-ben debütáló Byzantium, vagy épp Az ismeretlen Drakula 2014-ből. 2020-ban itt volt az ideje valami frissnek, valami izgalmasnak és szórakoztatónak, így a BBC One és a Netflix jóvoltából megkaptuk ezt a 3 részes televíziós sorozatot, ami nemes egyszerűséggel a Drakula címet viseli.
Az első rész „A fenevad szabályai” címet kapta. Egy magyarországi kolostor falai között találjuk magunkat a tizenkilencedik század végén, a történet ugyanis innen indul. Egy jobb napokat is látott férfi, egy hónappal korábban bebocsátást kért az „oltalom házába”, s most, mikor már összeszedettebb és kommunikatívabb, mint érkezésekor, egy egészen elképesztő történetet oszt meg az ott lévő Agatha Van Helsing (Dolly Wells) nővérrel. Szóbeli beszámolóját úgy véli alátámasztja mindaz, amit érkezésekor sokkos állapotban vetett papírra, és amely most ott tornyosul az „apáca”, valamint ifjú „kísérője” (Morfydd Clark) előtt. Ahogy Jonathan „Johnny” Harker (John Heffernan) belekezd a mesélésébe, úgy tárul fel előttünk is a visszaemlékezésnek köszönhetően az események minden momentuma, a nem is olyan távoli múltból. Erdélybe küldték angliai munkaadói az ifjú ügyvédet, méghozzá egy nemes úrhoz, akivel adás-vételi dokumentumokat kell aláíratnia. Sejtelme sincs arról, hogy a kastély, ahová beteszi a lábát, számtalan léleknek lett már nyirkos börtöne, méghozzá az örökkévalóságig. Drakula gróf (Claes Bang) ugyanis nem más, mint egy „halhatatlan”, öreg lélek, akinek a „megújuláshoz” egészen „speciális táplálékra” van szüksége: vérre. A hátborzongató – személyzet nélküli – hely; a sokasodó, vészjósló jelek; az ijesztő álmok; és az erőnlétében bekövetkező változások mind-mind erősítik a fiskálisban a gyanút, miszerint itt valami nagyon nem stimmel. Az elhatározás, miszerint mielőbb távozzon a kastélyból, úgy tűnik hiú ábránd. A vár rosszabb, mint egy labirintus, ráadásul valahol a falak mögött „megbúvó” hangok felébresztik a férfi jóindulatú segítségnyújtási szándékát. Nem sejti, hogy amit talál, az megpecsételi sorsát, és darabokra töri vőlegényként, a boldog házasélet vágyott álomképét. Egy titkos térképnek, és a nyakában lógó keresztnek (na és persze némi napsugárnak) köszönhetően sikerül megmenekülnie, és a „folyó egészen addig a budapesti kolostorig sodorja”, ahol épp emlékeit igyekszik felidézni. Az alakváltó Dracula azonban nem ereszti ilyen könnyen „angol kis kedvencét”, így hamarosan ő is felbukkan a kolostor kapuja előtt, és mondanom sem kell, nem sokan élik túl a találkozást…
„Vértengeren át” címmel indul a második rész, ami igen sokat sejtet. Egy kastélyra emlékeztető (?), „különleges” helyszínen vagyunk, és egy sakk parti veszi kezdetét. Stílusosan Dracula ül a fekete bábuk mögött, vele szemben egy ismerős arc, ő a fehér figurák „őre”. Agatha az, immár fityula nélkül, szinte felszabadultan. A sakktábla mellett egy üvegbe zárt hajómakett pihen – gyönyörűen előrevetítve, az elkövetkezendő másfél órás rész helyszínét, és valami mást is… Agatha úgy tűnik nem emlékszik arra, hogy mi történt a gróf kolostori felbukkanása után, így arra kéri a vár urát, hogy meséljen el mindent. A „sötét úr” pedig belekezd… Egy hajón vagyunk, a Demeteren, ami Anglia felé szeli a hullámokat, a fedélzetén sokféle emberrel. Misztikus az ok, amelynek köszönhetően épp ők tartózkodnak ezen a hajón. Sejtelmük sincs róla, hogy valaki játékszerévé váltak, és hamarosan vérük áztatja majd a hajó padlóját, testük pedig tápláléka lesz a tenger –szintén éhes – élővilágának. És ott van az a bizonyos 9-es kabin, a titokzatos „beteg” utassal, akit eddig senki sem látott. Agatha emlékei foltokban visszatérnek, éles eszének köszönhetően össze is rakja a képet. A felismerés pedig megrázóan sokkoló…
Az utolsó rész „A sötét iránytű” alcímet kapta. A második etap lezárása egyben egy nagyon izgalmas átkötés is volt, ami előkészítette a záró rész miliőjét, ugyanis 123 évvel később, napjainkban, 2020-ban játszódik. „Agatha” nélkül nincs finálé, így természetesen itt is azonnal felbukkan, ám egy kis szükséges csavarral. Agatha ugyanis az üknagynénje volt apai ágon, a jelenben, tudósként tevékenykedő Zoe Van Helsingnek (Dolly Wells alakítja őt is). Mi más lenne az ő célja is, ha nem az, hogy tőrbe csalja a vérszívó grófot. A Jonathan Harker Alapítvány vezetőjeként, zsoldosokkal az oldalán sikerül is Zoe terve, és speciális „ketrecbe” kényszeríti a halhatatlan férfit. Egy valamivel azonban Zoe nem számol… Dracula mások vére által tudásra, gondolatokra, emlékekre, különböző idegennyelvekre tesz szert, sőt pillanatok alatt sajátítja el a modern kor vívmányait, úgymint a mobil telefon, vagy a skype. Ennek révén válik szürreálissá a helyzet, amikor is megérkezik a gróf ügyvédje attól a társaságtól, amelynek Dracula közel két évszázada kiemelt ügyfele. A fogolyból másodpercek alatt lesz szabad ember, rászabadítva ezáltal a modernkori civilizációra egy eternális, vérszomjas szörnyeteget…
Igyekeztem viszonylag SPOILER mentes összefoglalót írni a három, közel másfél órás részről, ám bizonyos momentumokra mégis kénytelen voltam rávilágítani, hogy érthetőbbé váljon a cselekmény alakulása. Nem kevés elvárással ültem le megnézni Mark Gettis (az úriember nagyszerű színész is, nem mellesleg, ő alakítja a 3. részben Drakula ügyvédjét) és Steven Moffat forgatókönyvíró páros munkáját, amelyet a Jonny Campbell (Westworld), Damon Thomas (ő szerezte a 2006-os Dreamgirls című film zenéjét), valamint Paul McGuigan (A család, Botrány, Sherlock) alkotta trió rendezett. Ha túltesszük magunkat azon (ahogy én is tettem), hogy nem kimondottan egy szimpla horror mini szériát fogunk megtekinteni, sokkal inkább egy angol humorral bőségesen „bepanírozott”, olykor drámai hangvételű, alkalmadtán hátborzongató, igen sokszor viszont inkább megmosolyogtató, ám összességében igen kellemes szórakozást nyújtó, komplex kis történetet, akkor megéri a ráfordított idő, mert jól fogunk szórakozni. Zseniális produktum született az alkotóknak és a színészeknek köszönhetően.
Itt meg is ragadnám a szót, hogy ódákat zengjek Dolly Wells színészi teljesítménye előtt. Kifogástalan, tiszta, erőteljes, elképesztően szarkasztikus, szerethetően sziporkázó alakítást nyújt a gyors észjárású Agatha karakterében (aki méltó „ellenfele” a zseniális „főgonosznak”). Ellenpólusként megkapjuk tőle Zoe-t – aki visszafogott, sokkal távolságtartóbb, személyes problémáját mázsás súlyként cipelő, a „férfiak világában” mégis derekasan helyt álló – a már-már búskomor leszármazottat. Imádtam karaktereinek minden jelenetét, csakúgy mint Claes Bang valamennyi színrelépését. A metamorfózis, amelyen átesik Dracula figurája, mind fizikálisan, mind megnyilvánulásaiban (egy-egy „finom tudatmódosító” táplálkozás hatására), az valami egészen elképesztő. Természetesen a smink/maszk, a jelmez és a díszlet, mind-mind hozzásegíti a színészt az átlényegüléshez, de amit ő ebben a szerepben véghez vitt, arra nincs jobb szó, mint a tökéletes. Lubickol a karakter és a szöveg adta lehetőségek végtelen tárházában, és ő él is velük. Finom humorral átitatott, olykor kellően drámai, mégis végtelenül szimpatikus grófot sikerült életre keltenie. Lám-lám, így is lehet egy karaktert újragondolni. Szenzációs!
A mellékszereplőkre sem tudok rosszat mondani, hiszen mindenki kihozta a karakterében rejlő maximumot, erősítve ezáltal a meglátásom, miszerint a „casting director” is fantasztikus munkát végzett a kiválasztások alkalmával. Tényleg egy nagyon masszív, tehetségesebbnél-tehetségesebb színészekből álló gárdát sikerült összeválogatni. Épp ezért szeretném még kiemelni John Heffernan (Collateral, Luther, A korona), Jonathan Aris (The End of the F***ing Word, Mentőexpedíció, Morgan, Sherlock), Lydia West, Matthew Beard (Kódjátszma, Egy lányról, The Riot Club), Samuel Blenkin, valamint Mark Gattis (Little Britain, Futballistafeleségek, Match Point, London Spy, Sherlock, Tabu, Trónok harca, A kedvenc) színészeket, akikre ugyan kevesebb „fény” irányult, mégis professzionális alakítást nyújtottak (mellék) szerepeikben. Ugyan nem akartam minden olyan momentumot megkritizálni, amelyek kevésbé nyerték el a tetszésemet, azért, hogy némi negatívumot is említsek, nálam a „zombik” csapták le a biztosítékot. A kevesebb, több elvét követve „alkalmaztam” volna őket, mert inkább paródia érzését erősíti az emberben, mintsem a félelmet, vagy a műfajhoz „elengedhetetlen” elborzasztást. Félő, hogy sokaknál ennél a pontnál lesz leállítva a sorozat, és nem lesznek képesek komolyan venni az egész narratívát, noha számos fordulatot tartogatnak még a későbbi események.
Összességében úgy vélem, a kreátoroknak sikerült Bram Stoker regénye alapján valami egészen különlegeset létrehozni. Személy szerint ízlelgetni szeretném még ezt a 270 percet, rálelni a nüansznyi finomságaira, akárcsak egy jó vörösbornál, így egész biztos, hogy újra fogom nézni. Noha végtelenül tisztelem Makranczi Zalán, Bertalan Ági, Szatory Dávid, Götz Anna, Kocsis Mariann, Szabó Máté, Horváth Illés, Háda János, Bogdányi Titanilla, Molnár Levente, Pusztaszeri Kornél, Hámori Eszter és Kovács Nóra -szinkron – színészi munkáját, mégis arra bátorítok mindenkit, hogyha igazán komplex élményt szeretne, akkor eredeti nyelven élvezze a szériát. A magyar felirat természetesen kiválasztható hozzá a menüből. Annak, aki szeretne még mélyebben elmerülni ebben a különleges világban, és sötétebb oldalról közelítené meg a „vámpír kultuszt”, annak szeretném a figyelmébe ajánlani Dacre Stoker (aki egyébként a néhai Bram Stoker leszármazottja) és J.D. Barker író páros Dracul című könyvét. Letehetetlen és hátborzongatóan izgalmas! Kellemes szórakozást kívánok mindekinek!
10/9
Írta: Aleva Zoli
575 megtekintés.
0 comments