Egyetlen ország, de egy teljes kontinens. Vízzel körbezárt sivatag. Ha menekülni akarsz, ugyanaz az óceán jelenti a szabadságot, ami a múltadból visszamaradt béklyókkal a lábadon a vesztedet is okozza. 

“Igaz történet által inspirálva”… Ez a négy szó már magában sokak érdeklődését felkelti és teret ad a legmerészebb elképzeléseknek, mert hiába Stanley Kubrick vagy Orson Welles, a legjobb drámák forgatókönyvéért legtöbbször az életnek járna a szobrocska. Nincs ez másképpen most sem. A valós történetben a német származású, de ausztrál állampolgárságú Cornelia Rau (a filmben Sophie Werner) egy Kenja Communication névre hallgató szekta bűvkörébe kerül. Itt nem tisztázott körülmények között feltételezhetően a vezető szexuális bántalmazásának áldozata lesz, és olyan mértékű agymosáson esik át, amellyel a fiatal nő már nem tud megbirkózni. A szektából való kiutasítás után Corneliát mentális problémái miatt a Sydney-től nem messze található Manly kórházban ápolják, ahonnan  2004 márciusában eltűnik. A környéken stoppolva, ténferegve felébreszti a helyiek gyanúját, így a rendőrség kezd el vele foglalkozni. A nő azonban híján van mindennemű személyazonosítási papírnak, magát pedig hol Anne Brotmeyer, hol Anna Schmidt nevű német állampolgárként azonosítja, váltogatva az ausztrál-angol és a német nyelvet, valamint akcentusokat. Ezzel téve még alaptalanabbá a történetét, melyet természetesen ilyen személy híján az adatbázis már magában megcáfol. Éppen ezért ügye DIMMA hatáskörébe kerül, de mivel Queenslandban nincs menekülttábor, ezért a Brisbane női javítóintézete veszi őt gondjaiba. A két intézmény innentől egymásra mutogatva, forró krumpliként dobálgatva a felelősséget olyan helyzetet generál, melyben egy mentálisan beteg, bipoláris zavarral (és talán skizofréniával) küzdő ausztrál állampolgárt jogtalanul tartanak fogva 10 hónapon át. Ez az ügy olyan lavinát indított, melynek során több mint 200 bevándorlási ügyet vizsgáltak felül, megreformálva ezzel az ország menekültügyi politikájának ezen részét.
A sajtóvisszhang továbbá felhívta az átlag polgárok figyelmét, hogy a közöny és a méltatlan bánásmód ugyanazzá képes degradálni honfitársaikat is, mint a bevándorlókat, megfosztva őket az utolsótól, ami még az övék: az emberségtől. Ezen események ragadták meg a három készítő Cate Blanchett, Tony Ayres, Elise McCredie figyelmét, akik további menekültek által elmondott történet segítségével megalkották az év egyik legjobb drámasorozatát.

Ameer (Faysall Bazzi) és Sophie (Yvonne Strahovski) a világ két pólusán helyezkedik el, nemcsak földrajzilag, de anyagilag, társadalmilag, sőt családi háttér, de még szabad akarat tekintetében is. Ameer tanár, férj és szerető apa. Feleségével és két lányával menekül Afganisztánból, ahol a tálibok miatt sem neki, de főleg lányaiknak nincs esélye egy élhető, vagy akár túlélhető jövőre. Minden pénzét felteszi egyetlen hajóútra, mely bejuttatná őket az ígéret földjére, amely ez esetben Ausztrália. A csinos, fiatal Sophie légiutaskísérőként dolgozik, és bár egy csodás, meleg otthon, és “szerető” család várja odahaza karácsonykor, ő mégis többre vágyik. Önfejlesztő csoportba jár, ahol felszabadító zenére vetkőzheti le magáról a világ minden olyan fojtogató konvencióját, ami egy kitörni vágyó nőt fogva tarthat. Mégis mi köthet össze akkor két ilyen végletesen különböző embert? Az embertelenség.

Panis Angelicus (2020)

Ahmeer ugyanis csaló emberkereskedők csapdájába esik és a jobb életre való lehetősége a családja csónakján úszik el, amelyen ő nem lehet ott. Mire nagy bonyodalmak árán sikerül utánuk mennie, az ígéret földje egy cellává szűkül, a ígéret pedig végképp teljesíthetetlennek látszik. Sophie önfejlesztő köre pedig nem más, mint egy őrült szekta. A gyengébb akaratú, kiutat kereső emberek ideális áldozatai a boldogság lehetőségét ilyen harsányan hirdető szervezeteknek, amelyek extrém közvetlenségükkel az otthon és elfogadás illúzióját nyújtják az arra kiéhezett lelkeknek. Cserébe nem várva mást, csupán heti 400 dollárt és a külső kapcsolatok teljes leépítését. Az ésszerűség határait elmossa a megszállottság és vak bizalom, Sophie pedig boldogan adja át az irányítást elméje felett a szektavezető házaspárnak (Cate Blanchett és Dominic West), a férfinek pedig teste felett is. Jóllehet ez utóbbit nem önszántából. Úgyhogy a lánynak menekülnie kell. Ezt pedig személyazonosság és pénz híján úgy próbálja megoldani, hogy németként kitoloncoltatja magát az országból.

A szekta jelmondata ironikus módon feszít ellentétet a két világ problémáinak jellege közé. “Az lehetsz, aki akarsz!” Ez az mondat az, ami összeköti az első világot a harmadikkal.  Bár különböző okokból, de mindkettőjüktől elveszik az útlevelüket, így válnak csupán sorszámmá a rendszerben . Így forr össze a sorsuk, és lesznek különbözőségeik ellenére egyenlőek, lecsupaszítva mindentől, amik addig voltak: emberből immáron adat.  Mely adatok a menekültügyi rendszerbe bekerülve három oldalról mérettetnek meg mielőtt (vagy ahelyett) eldől, érdemesek-e arra a segítségre és emberi bánásmódra, ami az emberi jogok egyetemes nyilatkozata szerint mindannyiunknak kijár. Ez a három tényező a bevándorlási hivatal, amely kizárólag nemzetbiztonsági kockázatként tekint rájuk, a Korvo saját emberei, akik azonban farkasokat bújtató birkanyájként próbálják terelgetni az egyre forrongóbb tömeget. Valamint a sajtó, ami háttérként hol a szenzáció, hol a filantropizmus kottáját játszva próbál hangot adni az elnémítottaknak. 

Run Sofie Run (2020)

De hiába a durva átvilágítás, a vakító fényben a rendszerük alapját képező embert mindegyik szerv elmulasztja észrevenni. A felelősséghárítás, a hatalmi harcok, illetve az egységeket képviselő figurák saját emberi gyarlósága mind messzebb juttatják a menekülteket a vízumhoz jutástól. Így történhet meg, hogy egy menedékért folyamodó ember, bűnök híján ül börtönben hét évet, és ezért tör ki lázadás egy fogkefe felett is. Hogy a végrehajtó szervek és a segítségre szorulók szálai ne különüljenek el szélsőségesen egymástól, és a néző ne bocsátkozhasson vad előítéletekbe egyik irányban sem, kapunk egy mediátort a történetbe, aki a két pólus között csapódik. Ő Cam (Jai Courtney), az érzőszívű börtönőr, aki az elején még hintát szerel fel a gyerekeknek, közben pedig az otthonról hozott nyomás és a mindennapos embertelenség olyan karakterfejlődésre (vagy torzulásra) készteti, ami már magában megérne egy spin-offot. Ő képviseli legjobban az átlagnézőt, aki naiv lelkesedéséből mélyrepülésbe kezd a menekülttáborban és sorra szembesül olyan erkölcsi kérdésekkel, amelyekre eddig olyan kézenfekvőnek tűnt a válasz, most viszont vért és verejtéket izzadva sem lát tisztán a mindig homályos tükörben. Két főhősünk ilyen jellegű fejlődésen nem megy át. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság csak végletesen elmélyíti meglévő karakterjegyeiket. A rendszer pedig olyan helyzetbe kényszeríti vétlen tagjait, amiből csak úgy törhetnek ki, ha azzá a bűnözővé válnak, aminek a szisztéma mindvégig feltételezte őket. 

2020-ban menekülttéma filmbéli feldolgozása aktualitásával fordított arányban gyakori. A Stateless-hez hasonló volumenű és színvonalú, A-listás színészeket felsorakoztató produkció pedig kifejezetten ritka. Pedig, ahogy a sorozatban is láttuk, a reflektorfény helyes irányítása kulcsfontosságú az olyan társadalmi problémák megoldásában, ahol az egyik fél hang és képviselet nélkül marad alul a másikhoz képest. Noha a minisorozat ízig-vérig játékfilm, a készítők ügyesen operáltak dokumentarista elemekkel. Ilyen például a kézi kamera használata és a szenvedést pórusközelből megmutató close-upok. A mindenről visszaköszönő homokszín, a mindent beborító por és realisztikus alkalmazása szintén dokumentumfilm hatását kelti. Mely érzést főszereplőink tűpontos színészi játéka sem töri meg. A zenei aláfestés minimalizálása és a hatásvadász jelenetek mellőzése is ebbe az irányba tereli a nézőt. Mindezt azért, hogy érezzük, eznem egy távoli, hollywoodi díszlet és egy újabb ömlengős dráma, hanem jelenleg is zajló, valódi emberi életeket fenyegető helyzet.

A börtön, mint helyszín a saját körbezárt hierarchiájával és szabályrendszerével mikrokozmoszként mutatja be a tágabb elrendezések és végtére is a világ problémáit. A foglyok és őrzőik kölcsönhatása, a hatalom és azzal való visszaélés soha-aktuálisabb problematikáját vetik fel. Még tágabb értelemben a jót és rosszat állítja ellentétbe. A teljes produkció egyébként is vad ellentéteken alapszik. A sivatagban álló börtön, amit a szabadságot jelentő óceán zár körül. A főhősök már fentebb taglalt differenciái és motivációik ellentéte; ahogy Ameer bármit megtenne, hogy maradhasson, Sophie ugyanúgy menekülne innen. A kettejük világának bemutatása: a durva sötét színekkel ábrázolt Afganisztán és a kezdetben lágy pasztell színekbe bújt ausztrál város. Minden jel arra utal, hogy a műben foglalt világok alapjaiban összeegyeztethetetlenek. Közben pedig a mellékszereplők úgy árnyalják a fekete-fehérnek tűnő képet, hogy arcot tesznek minden döntés mögé. Innentől pedig azok nem ideológiák, hanem mindössze kusza emberi motivációk, amelyek, mint olyan, gyarlók és esendők. 

Ez a sorozat tehát alapfogalmakat és elgondolásokat állít egymással szembe. Úgy, mint szabadság, fogság, igazság és áltatás, állampolgár vagy hontalan. Majd sorra mossa el mindezek kontúrjait, míg végül már nem tudjuk hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ezzel pontosan bemutatja ugyan, de állást nem foglal a témában. Így egy olyan szélsőségektől és demagógiától mentes gondolkodásra sarkallja a nézőt, mely talán az egyetlen kiút a műben látott súlyos problémákból. 

Képek: IMDb

775 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>