A Ratched nem azt hozta, amit vártunk.

Ryan Murphy idei harmadik Netflix-projektje hatalmas vállalkozás volt. A cél nem kisebb, mint előzménysorozatot készíteni a filmtörténelem egyik legikonikusabb gonosztevőjének, Ratched főnővérnek, aki az elnyomás szimbólumává vált a Száll a kakukk fészkére kultklasszikusban. Az ilyen hatalmas vállalkozások mindig rizikósak, hisz adott egy klasszikus, amit persze meg lehet ítélni másként is az idő és a világnézet függvényében, de általában közrajongás tárgyát képzik, amihez csak kreatívan érdemes hozzányúlni. Nem sok sorozatnak sikerült ez, de kiemelném Az ördögűzőt, ami nem csak meglepő módon lett folytatása az eredeti filmnek és regénynek, de a két évadával rendkívül újító ötleteket hozott a zsánerbe.

Kimondhatatlanul vártam a Ratchedet. Főleg azért, mert szerintem a címszereplő a filmben soha nem volt gonosz és kíváncsi voltam, hogyan lehet azzá alakítani, miként válhat az autokrácia szimbólumává. A sorozat marketingkampánya messze a legjobb és legprecízebb az eddigi Murphy-projektek közül. Minden kiadott előzetes, jelenet és a külön készített promóciós anyagok azt hangsúlyozták, hogy ezúttal egy Disney-gonosszal lesz dolgunk. Kár, hogy kilenc rész után egyértelmű, hogy kontextusból kiragadott képkockákról van szó.

Mindehhez képest sajnos csalódnom kellett, de lássuk, hogyan sikerült az évad összességében. Spoileres évadértékelő következik.

Az első pillanattól, legelső képkockáról egyértelmű, hogy egy Murphy-produktummal van dolgunk. A színválasztás, díszletek, kosztümök, látványvilág megidézik a producer kedvenc korszakát, a letűnt Hollywoodot, vibráló, technicolor képi világával. Bár elsőre megkapó a szemkápráztató, ízléses látvány, ami Stanley Kubrick, Alfred Hitchcock és Brian de Palma világát tükrözik, az első négy epizód után túlzsúfolttá, hiteltelenné és campyvé válik. Mindemellett szembetűnően kontrasztossá válik a filmmel, aminek az előzménye hivatott lenni. Persze kapunk magyarázatot arra, honnan telik egy sehonnai nővérkének tervezői ruhára, de nagyon hamar megalománná válik mindez. A kórház, ha nevezhetjük annak – hisz messziről sem tűnik annak, nemhogy elmegyógyintézetnek – olyan, mint a Panoráma középosztálynak szánt üdülőcentrum másolata lenne. Nehezen átérezhető a benne zajló borzalom, mikor minden zuga barátságos és hívogató. Sajnos nem is kerül kontrasztba, mint az említett klasszikus helyszín esetében a horror és a gyönyör. Ez a látkép merőben különbözik a filmétől, de összecseng Murphy eddigi munkáival, konkrétan az American Horror Storyval. Nem csoda, hisz ugyanaz a csapat dolgozott a kreatív részlegen is, de sajnos ezúttal önismétlőnek éreztem, mert szemmel láthatóan felismerhető minden jelmez és díszlet a Murder House, Asylum, Freak Show és Hotel évadokból. Visszaköszönnek a Hollywood és a Feud látványelemei is, de összességében sokkal inkább tűnik egy különálló AHS-évadnak. Az évad felénél elengedtem ezt a különbséget és inkább vizsgáltam a karaktereket.

Az első rész még egy remek koncepciót vázolt fel. Megismerjük Mildredet (Sarah Paulson), a titokzatos ápolónőt, aki az állami kórházba tart. Nagyon tetszettek a finom utalások, amik összecsengtek jövőbeli, filmbéli énjével. A kényszeressége a rend és tisztaság függvényében. Pikírt, cinikus stílusa. A kamera rendkívül jól mutatta be jellemének ezen vonásait, ahogy belép egy helyszínre és rögtön azok az apró, de számára zavaró elemek kerülnek fókuszba, mint a koszos, foltos tükör, kiszórt hamutál, rendezetlen ruha, piszkos körmök. Sajnos a többi részben nem építették tovább ezt a vonását, mintha jelen sem lett volna. Ahogyan szexuális szorongásai sem kaptak motivációs hangsúlyt. Hamar kiderül, hogy a fő történeti szál szerelmi, a címszereplő és a kormányzó titkárnője között. A 40-es években járunk és a sorozat jól bemutatja hogyan állt akkor a társadalom és az orvostudomány a homoszexualitáshoz, de karakterfejlődés szempontjából ez a szál szinte teljesen feleslegessé válik, hisz Mildred nem küzd sokáig önmagával, holott adta volna magát, hogy az öngyűlöletből lépjen elő fő gonosszá, vagy tetteinek mozgatórugói különböző szorongásai legyenek. Motivációja, hogy miért jött épp ebbe a kórházba hamar kiderülnek, de számomra ingatag lábakon állnak, mert teljesen szembemennek azzal a koncepcióval, ami adta volna magát.

Ezúttal sem egy gonoszról van szó, sőt mi több, antihősről, akinek az esetében még a negatív jelző is megkérdőjelezhető. Manipulatív, szörnyű dolgokat tesz, de egy nagyobb jó vagy egy belső megváltás érdekében, miközben szimpatikus és szeretetteljes, aki inkább a könyörület angyala, mintsem a rendszer híve. Különös, mert feltűnik viszont egy karakter, aki szinte egy az egyben olyan, mint későbbi éne. Betsy Bucket főnővér (Judy Davis, aki egyébként úgy alakít, mintha Judy Garlandot játszaná, aki pedig egy ápolónőt) egy alapvetően jó szándékú, de rendmániás, kissé hataloméhes ápolónő, aki pont olyan jellemformáló eseményeken esik át, amiken a címszereplőnek kellett volna, hogy olyanná váljon, mint ő maga. Még a pilot epizódban feltűnt egy érdekes motívum, amit később szintén nem szőttek tovább, hogy Mildred összelopkodja a személyiségjegyeit. Mintha sajátja nem lenne, megfigyel másokat és beleépíti a különböző jegyeket a saját megjelenésébe, viselkedésébe. Imádtam volna, hogyha egy személyiséglopó pszichológiai thrillert faragnak a cselekményből, ha már nem a csalódás koncepción vezették végig a szereplőt. Óhatatlanul is összehasonlítom a filmbéli interpretációval, hisz azzá kell válnia az évadok során, de kilenc rész alatt sem történt semmiféle karakterfejlődés, utazása pedig pont ellentmond annak, hogy a megismert nő feltétezhetően sosem élt igazán. Meredek gondolat, hogy a szabályok elkötelezett hívője, a rend és fegyelem megtestesítője megélte a szerelmet, különböző kórházakban dolgozott, nyomozásban és bérgyilkosságban vett részt, majd Mexikóban pihente ki a fáradalmakat.

Két fő cselekményszálon mozgatja az évad a szereplőit. Az egyik Mildred motivációja és gyerekkora, valamint egy félresikerült orvosi műhiba utáni bosszúhadjárat. Az évad epizódikus, a fő szálak mellett minden részben új páciensekkel és problémáikkal találkozunk, melyek sajnos számomra karikatúraszerűek voltak. Láttam lobotómiát, amit egyszer úgy kezelnek, mint hatástalan módszert, máskor életeket tönkretevő fogást, ahogyan a cselekmény megkívánja. Hidroterápiát, hipnoterápiát, többszörös személyiségzavart, megismertem szocio- és pszichopatákat, miközben a kórházban egy orvos dolgozik és a veszélyes betegek megint úgy vannak kezelve, mint ártalmatlan szanatóriumlakók. Rengeteg ötletet dobnak be, de egyiket sem bontják ki kellő hitelességgel és társadalmi beágyazással.

Sajnos számomra érdektelenné vált a történet az évad fele után és inkább a technikai megvalósítást figyeltem. Abban viszont hibátlanul teljesít a sorozat. Olyan kultikus címeket idéznek meg operatőri munkával és zenei válogatással, mint a Rettegés foka, Szédülés, Marnie, Psycho, Gyilkossághoz öltözve, Alibi test. Több szemkápráztató jelenet idézi meg a film noir korát, az osztott képernyőt és nem egy esetben sikerül elérniük a suspense esszenciájának bemutatását. Ebből a szempontból tökéletes az évad és igazi audio-vizuális élmény.

Előzménysorozatként viszont nem állja meg a helyét. Persze hátravan még egy – más híresztelések szerint három –  évad, hogy elérjük a Száll a kakukk fészkére cselekményét, de az első szezon után képtelenségnek tartom, hogy valaha is összeérjenek, sem karakterek, sem látványvilág szempontjából. Aki viszont ezt elengedi és egy fanfictionnek vagy különálló AHS évadnak tekinti, imádni fogja, mert annak abszolút élvezhető.

Képek: TMDb

2200 megtekintés.

Related posts:

Újabb előzetest kapott a Ratched Dead to Me – Évadkritika. Langyos sorozat, üde színfoltokkal. Dalban mondjuk el! – Eurovision Song Contest: The Story of Fire Saga – kritika When They See Us – évadkritika. Minden epizódja egy mélyütés. A halottak serege: zimbes-zombis horror-vígjáték a jobb fajtából Eli – Filmkritika. Egy jó horror, ismerős arcokkal.