Avagy hogy érte el Ricky Gervais, hogy a napsütéses padon ülésről a halálra asszociáljak?

“Még mindig a helyiek béna sztorijairól írok, feldühítem azokat, akiket kedvelek, próbálok nem megölni senkit”

Adja a választ fel sem tett kérdésünkre Ricky Gervais a nagysikerű angol dramedysorozat második évadában. Az első szezont azzal zártuk, hogy a középkorú újságíró felesége halála után feladja az életet, és mindent megtesz, hogy valahogyan magára vonja a halál figyelmét. Az utolsó részben jutottunk el odáig, hogy Tony lemondani látszik az öngyilkosság gondolatáról, és talál épp csak annyi jót ebben a beteg világban, ami eljuttatja őt egyik naptól a másikig. Innen indul a második évad.

Az első percekben felvesszük a fonalat az eddig megismert figurákkal. A nap süt, az élet szép, a kicsiny város fogaskerekei olajozottan adják egymásnak a megtermelt energiát, karaktereink pedig tamponreklámba illően jól vannak. Akinek eddig nem volt munkája, most lelkesen veti bele magát a tennivalókba, az ellenségek vidáman csapnak egymás tenyerébe, aki pedig eddig reménytelenül egyedül volt, most apró, pajkos puszival búcsúzik párjától reggelente…Amint az óvatlan néző arcára kiülne az elégedett mosoly, Ricky azonnal emlékezteti, hogy most bizony az ő felségterületén járunk, ahol a dolgok csak azért működhetnek jól, csak azért ívelhet az élet felfelé, hogy magasabbról eshessünk pofára. Amint a vidám zene véget ér, és alkalmunk nyílik alaposabban ránézni az idillikus képre, azonnal láthatóvá válik, ahogy a századik születésnapját ünneplő néni egyetlen kívánsága a mielőbbi halál, vagy ahogy egy anya macskanyelven kommunikál, mert ez az utolsó szál, amin még úgy érzi, hogy kapcsolódhat halott gyermekéhez. 

https://www.youtube.com/watch?v=g1u5uN7PlD8

Gervais a civil életben is minden lehetőséget megragad, hogy felszakítsa a Hollywood-felirattal fémjelzett sebtapaszokat, amik hamis boldogságot próbálnak ragasztani az alatta valójában rothadó világra. Ezzel a szinte parodisztikus húzással is nekik int be természetesen. Tony tehát döntött, itt marad velünk, mert belátta, hogy még ha számára nincs is remény egy jobb – vagy Lisa nélkül egyáltalán élhető – életre, másnak attól még segíthet, és van még mit adnia a világnak. Egy “rendes” film vagy sorozat itt ér véget. A főhős a gyötrelmes útja végén megtalálja az élet valódi értékét, kilábal a depresszióból, elmosolyodik és (oldalán jellemzően egy gyönyörű nővel) elindul a napfény felé, a kamera elhomályosul éés ennyi. Na…ebben a második évadban a zseniális alkotó megmutatja nekünk, mi történik a kamera elhomályosodása után.Az élet ugyanis egy döntés. Amit főhősünknek minden nap újra és újra, vérrel és verejtékkel kell meghoznia. És lássuk be, a világ- illetve a benne élők többsége- legtöbbször nem segít letenni a borotvát a kezünkből. Ami azt illeti, néhány ember mintha két lábon járó szuicid propaganda lenne, és jószerivel nem is tud róla. Tonynak az állott kisváros ingyenes újságjának szerzőjeként bőven kijut az efféle emberekből, és hiába próbál maró cinizmusával hárítani mindent, azért a valódi és szomorú emberi sorsok minden próbálkozása ellenére még őt is megérintik. Nagyon finoman, mintegy pszichológiai tanulmányként mutatja be a rendező a depresszió struktúráját. Az illető először mindent felerősítve érez, minden irritálja, minden szúr és fáj, az elme pedig önvédelmi reakcióként ”lejjebb csavarja” az érzékelését, hogy elkerülje a teljes összeomlást. A környezet ebből csak annyit lát, hogy az alany érzéketlenné válik a világ dolgaira, közönyösnek és magának valónak tűnik, amire válaszul az említett környezet elfordul tőle, így alkotva egy sötét, befelé forgó spirált, ami végképp maga alá temeti az illetőt. Pedig Tony minden, csak nem érzéketlen. Tapintatlan? Igen. Zavarba ejtően szókimondó? Aha! De semmiképp sem érzéketlen.

Hogyan is lehetne érzéketlen valami, aki azért marad ebben az életben, mert azt reméli, hogy másnak még hasznára lehet a létezése? Noha csak rövid, elillanó pillanatokra képes fölnézni a gyászból és minden beszélgetést egy, Lisáról és kettejük szerelméről szóló anekdotába csúcsosít ki, egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy észrevegye, ha valaki letört vagy magányos. A köznyelv szomorú-bohócnak hívja, én Robin Williams-jelenségnek nevezem azt, ahogyan Tony a körülötte lévőkön próbál segíteni. Ugyanis sokszor olyanokból válnak a legnagyobb nevettetők, akik megjárták a fájdalom és a gyász legmélyebb bugyrait. Képtelenek tétlenül nézni, amint valaki ugyanúgy szenved, mint ők, és mivel saját jobbulásukról már végképp lemondtak, így próbálják – nyilván nem tudatosan – mások fájdalmának enyhítése által gyógyítani magukat. Hogy ez mennyire sikerül, az a második évadból kiderül.


Ez az évad, bár formailag emlékeztet az elődjére, tartalmát tekintve egészen más, szinte ellentetés az előzővel. A készítő levetkőzte az utolsó védőburokként szolgáló fekete humort is, és meztelenül, sebezhetően teríti elénk a gyász fájdalmát. Míg az előző évad a halálról, ez most inkább az életről szól, de nem, ettől kicsit sem lett vidámabb a sorozat. Ami azt illeti, számottevően kevesebb benne a nevetni és a mosolyognivaló, az író számára valószínűleg a halál sokkal viccesebb, mint az élet. A tartalmi állandóságot, a keretet még mindig Lisa adja, vele kezdődik, és vele is zárul minden egyes nap. Tony nem akar szabadulni a múlttól, a továbblépés nem opció, a legjobb, amire számíthat tőle bárki, az a jelenlegi állapot. 

A karakterek továbbra is elcseszettek és elcseszettségükben szerethetőek. Mintha annak a tésztának a maradékai lennének, amiből Isten a normális embereket gyúrta. Ezek ugyan nem adtak ki szabályos emberformát, nevetségesek és esendőek, de mégis Isten keze munkái…És, ahogyan a főszereplő arra teszi fel eldobhatónak tűnő életét, hogy segítsen rajtuk, úgy segítik ők is a férfit akarva-akaratlanul, hogy velük maradjon. Azt hiszem, ez a szeretet körforgása és ez az egyetlen feloldozás, amire ennek a húzós dramedynek a végén számíthatunk, mert, ha a megszokott happy endingre várnánk, ne felejtsük el kinek az elméjében járunk! 

Szerzőnktől

Képek: TMDB

499 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>