A film, amely megszerettette velem Taylor Swiftet - Miss Americana-kritika

Kiváló dokumentumfilmmel jelentkezett a Netflix.

A streamingszolgáltatók tartaloméhsége jó néhány új műfajt hívott életre. Egyike ezeknek az a fajta dokumentumfilm, mely picit bennfenteskedően, megannyi koncertfelvételt( illetve sport témájú alkotások esetében meccs- és edzésképeket) felhasználva igyekszik megmutatni a „valódi embert” a sztár mögött. A műfaj előretörése érthető, hiszen egy-egy nagyobb név esetében a népes rajongótábor miatt a siker garantált, sajnos azonban ezen filmek többsége nem tudja átlépni a saját árnyékát, csupán egy átlagosnál igényesebb reklámanyag lesz belőlük. Szerencsére akadnak azonban olyan esetek, mikor a készítők igényességének köszönhetően sikerül valami maradandót alkotni( ilyen például a Sunderland ‘Til I Die, melyről hamarosan szintén jelentkezünk írással), a Sundance Filmfesztiválon debütáló Miss Americana című Taylor Swift-mozi pedig abszolút ebbe a kategóriába sorolható.

A jelenleg harminc éves énekesnő karrierje egészen meseszerűen indult. Kedves countryénekesből hamar világsztár, tinibálvány lett, aki ma már a világ egyik legtöbbek által követett közszereplője. Adott volt tehát a lehetőség, hogy életét ezerszer látott klisékkel tarkítva, végtelenül sziruposan mesélje el ez a dokumentumfilm, ahol a világvégi városban született szőke kislányból lesz a történet végén a királykisasszony. Lana Wilson rendező azonban úgy döntött, hogy filmjét Taylor Swift életének utolsó három, kétségtelenül legérdekesebb évének szenteli, a múltat csupán visszaemlékezésekből, néhány archív felvételből ismerjük meg. Ennek köszönhetően pedig valami sokkal érvényesebbet kaptunk személyiségfejlődésről, művészi érésről, és egyáltalán az egész showbiznisz személytelenségéről.

A film rögtön az első jelenetekkel megragadja az ember figyelmét, már a műfaj kötelező kellékeinek számító, stúdióban játszódó jelenetek alatt is érezzük, hogy ez alkalommal valami nagyon mást fogunk kapni. A játékidő felétől kezdődően pedig egymást váltják a súlyosabbnál súlyosabb jelenetek. Az alkotás abszolút átélhető módon beszél a sztárlét árnyoldalairól, mégpedig nem a százszor látott toposzok segítségével, hanem egy valós, hús-vér ember sorsán keresztül. Láthatjuk a végletekig deformált személyiséget, amelyet kizárólag a külvilág visszacsatolása éltet, betekintést nyerünk az ebből fakadó, alapvetően pszichológiai jellegű zavarokba( az egyik legemlékezetesebb pillanat például, mikor Swift az autóban mesél korábbi táplálkozási problémáiról). Egy ilyen, kevéssé szilárd alapokon nyugvó személyiség nagyon nehezen dolgoz fel olyan váratlan eseményeket, mint például a Kanye West-incidens. Külső szemlélő számára egyértelmű, hogy a rapsztár tiszteletlen volt, Swift azonban mindebből csak annyit lát, hogy egy idolja szerint érdemtelenül kapott elismerést. Abszolút megérthető a folyamat, melynek során egy huszonéves lány leszámol a ráosztott sztereotípiákkal, és rájön, hogy ha már ennyi ember követi és szereti őt, akkor az ez által létrejött nyilvánosságot arra is felhasználhatná, hogy számára fontos problémákra hívja fel a figyelmet, hogy végre hallassa a hangját. ( Szintén emlékezetes pillanat, amikor stábjával közli a döntését, és még a saját édesapja is ellenzi a azt.)

Az történt ugyanis, hogy Swift nyíltan támogatta a demokrata jelöltet a Tennesse állambéli időközi választáson. ( Érdekes egyébként, hogy az énekesnőt korábban a legtöbben republikánusként könyvelték el, sőt, egyfajta tiszta szépségideálként tartották számon a jobboldalon). Ezzel egy időben pedig szót emel és jogi lépéseket tesz korábbi zaklatója ellen. Úgy érezte, hogy itt az ideje annak, hogy szakítson a folyamatos megfelelési kényszerrel, a permanens tetszeni vágyással, végre a saját vágyainak, érzéseinek, gondolatainak kell felülkerekednie. A film tehát egyfajta művészi, személyiségbeli evolúciót mutat be.

Hibái természetesen vannak az alkotásnak, Swift azért érezhetően felügyelte a munkálatokat, így semmi, az énekesnő számára kellemetlen nem jelenik meg, a magánéletét szinte csak udvariasságból hozza szóba a film, mélyebb betekintést nem kaphatunk az énekesnő emberi kapcsolataiba. Illetve azért a fentebbi leírásból is kitűnik, hogy a cselekmény igen sűrű, bizonyos dolgok kibontására pedig nemigazán maradt idő, így néhány témába csak belekap Lana Wilson műve, valódi elmerülésre már nem maradt lehetőség.

Összegezvén azonban a Miss Americana egy váratlanul kellemes élmény volt, megtekintése abszolút ajánlott nemcsak az énekesnő rajongói számára.

Értékelés:7/10

Vigh Martin

Kép:USA Today, Hindustan Times

607 megtekintés.

Megosztás: