Tegnap sikerült megnéznem a Top Gun: Maverick című filmet, amely az 1986-os remekmű folytatása. Természetesen a napokban újráztam az első részt is, hogy megbizonyosodjak arról, amit minden egyes alkalommal gondoltam: Tony Scott alkotása egy kultfilm, korának egyik legfontosabb alkotása, és egy világsztár születésének egyik fontos állomása. 

Mert bizony lehet sok mindent mondani Tom Cruise-ról, de azt nem, hogy a szomszédba menne, ha szórakoztatásról van szó. Nem azt mondom, hogy Tom Cruise tehetségtelen színész, de színészi játék szempontjából szerintem nem tartozik a topkategóriába, mégis szinte minden filmje kasszasiker. Elképesztő egyébként, hogy az amerikai színész már 59 éves. Még egyszer: 59 éves. Ok, ez nem látszik meg rajta, mert van pénze például botoxra, de a testéről ő tehet, és én bizony 25 évesen akartam úgy kinézni, mint ő majdnem hatvan évesen.

A címben feltett kérdés egyébként költői, és inkább gyermeki rajongás és áhítat diktáltatta velem, mert az az igazság, hogy a folytatást már többször el szerették volna készíteni. Tom Cruise viszont csak úgy vállalta, ha Val Kilmer is a fedélzeten van, de sajnos “Iceman” rákos megbetegedése ezt sokáig nem tette lehetővé. Ez egyébként szomorú szájízt is ad a második résznek, de nem spoilerezem. 

A lényeg most, hogy a második rész elkészült, és Tom, alias Maverick 36 év után visszatért vadászpilótaként a képernyőre. És ezt a filmet egészen egyszerűen kár lenne moziban kihagyni!

Már a kezdő másodpercek nosztalgikus mosolyt varázsoltak az arcomra, pedig még szinte képek sincsenek, “csak” Harold Faltermeyer zseniális zenéje csendül fel. A legendás zeneszerző egyik legjobb alkotása szerintem a Top Gun zenéje, és valamiért úgy érzem, hogy 2022-ben is abszolút helye van a (film)világban. 

Mi a történet, mégiscsak eltelt 36 év!  Pete Mitchell százados tesztpilótaként tengeti életét egy, a civilizációtól messzinek tűnő bázison, és hiperszonikus repülőgép fejlesztésén dolgozik. Mivel itt is önmagát hozza, ezért szinte büntetésből visszaküldik a Top Gunba, ahol az a feladata, hogy egy csapatnyi pilótát képezzen ki egy szinte  lehetetlen küldetésre (érted, Mission: Impossible). Egy titkos atomlétesítményt kell elpusztítani egy – szerencsére – meg nem nevezett országban. Az akció tele van buktatókkal, de hát Tomot pont az ilyenek éltetik. Bonyodalmat okoz, hogy a kiképzendő vadászpilóták között található Bradley Bradshaw, aki az első részben tragikusan elhunyt Goose fia. Természetesen nem csak ő okoz gondot, hiszen a tanoncok főként egoista, 32 fogas amerikai mosolyú, „réjbenes” lányokból és fiúkból áll, akikről az jön le, hogy a szabadidejüket kondizással űzik el. 

A színészek teljesen rendben vannak. Tom Cruise-ról nem érdemes sokat írni, ő egy intézmény, neve összeforrott a kasszasikerrel. Val Kilmer is kap szerepet a filmben, aminek nagyon örültem. Ed Harrist nem látjuk sokáig, de ebben a kis időben is brillírozik. 

A csapat tagjai között vannak felejthető és magától értetődően felejthetetlen karakterek. A Goose fiát játszó Miles Teller telitalált volt a szerepre. Nem csak azért, mert kiköpött mása az apjának, hanem mert egyébként is kiváló színész. Aki még emlékezetesen nyújt, és valamiért úgy gondolom, hogy nagy karriert futhat be, az Glenn Powell, vagyis “Hangman”. A srác kifejezetten emlékeztet valakire, de gondolom, ez cél is volt. Kövezzetek meg, de én Bobnak több időt szántam volna. 

Végül, és nem utolsó sorban itt van nekünk a gyönyörű Jennifer Connely, aki a romantikus szálat viszi a filmbe. Megmondom őszintén: teljesen feleslegesen szerintem. Én meglettem volna e nélkül, kicsit erőltetett volt, és nem adott semmit hozzá a folytatáshoz. 

Lehet, hogy az igazi vadászpilóták csóválják a fejüket egy-egy akciójelenet láttán, de nekem nagyon tetszettek. Néha azon kaptam magam, hogy ökölben van a kezem vagy szorongatom a széket, van egy-két jelenet, ahol rendesen megugrott a pulzusom, és alig vártam, hogy lássam, mi fog történni. És szerintem pont az ilyen érzések miatt találták fel a mozit. Számomra a Top Gun: Maverick a nagybetűs nosztalgiadús akciófilm, egészen kiválóra sikeredett. Vannak részek, amelyeket kvázi klónoztak az 1986-os alkotásból, ezzel együtt a történet, a zene, a színészek, az érzelmi töltet, az akciók együttesen teszik a folytatást emlékezetes filmélménnyé. 

A film nem hibátlan, de garantálom, hogy aki az első részt látta, a Top Gun: Mavericken sem fog unatkozni.

Félve kérdezem: ugye lesz még ebből folytatás? 

Szerintem: 9/10

A trailer: 

3811 megtekintés.