Mindannyiunk életének egyik legnagyobb kihívása, hogy a belső és a minket körülvevő világot úgy tudjuk egyensúlyban tartani, hogy mindkettő csak annyira sérüljön, amennyire muszáj. Ám, ha a kettő többé már nem összeegyeztethető, és a világ egy kezelhetetlen tébolyultat lát, mikor a tükörbe nézünk, akkor nincs más választás, menekülni kell.
A nagyszerű rendező, Richard Linklater 2019-es filmjében olyan témához nyúlt, ami önmagában talán csak egy vékony réteget érdekelne, hiszen egy életközepi- és alkotói válságban lévő nőt jelenít meg. De úgy mutatja be mindezt, hogy közben érintetté teszi a család intézményét, a párkapcsolatot, a modern világ fojtogatását, a klímaszorongást, és az amerikai társadalom műmosolyokból szőtt antiszociális hálóját. Majd bemutatja hogyan hat mindez az egyénre. A végén pedig kapunk egy elgondolkodtató és fájdalmas drámát.
Amennyiben így nézzük. Ez a film ugyanis kifejezetten olyan, hogy ha ketten ülnek le megnézni, két teljesen különböző, akár ellentétes filmélménnyel állhatnak fel a kanapéról. Mert adott esetben úgyis – jogosan – értékelhető, hogy egy neurotikus nő szélsőséges, kívülről indokolatlannak tűnő csapongásait látjuk, amivel megnehezíti a körülötte lévők életét, és hiába próbálnak segíteni rajta, ő csak menekül. Felmerül tehát a kérdés, hogy lehet-e közelíteni a két nézőponton a film által, és sikerül-e árnyalni a két típusú befogadó világlátásán ebben a hamisítatlan dramedyben?
Bernadette (Cate Blanchett) egy negyvenes évei végét taposó nő, aki Seattle jómódú környékén él a Microsoft-vezér férjével és a nyilván végtelenül intelligens, ám szelíd kamasz lányukkal. A szülők összeszokott, mégis szeretettel teli páros, lányuk pedig tele ambícióval. Maga a megtestesült amerikai álom. Amely az inszomniás Bernadette szemére nem képes rászállni. A középkorú nő egy építész zseni, aki korábban korszakalkotó épületet tervezett, virtuóz módon használta fel a lokális anyagokat és hulladékokat, és olyan nevet szerzett magának a szakmában, amit későbbi hatalmas bukása sem tudott lerombolni. A név megmaradt, az ember mögötte elveszett. Elmenekült a kudarc elől és ma már kizárólag lánya nevelésének él.
Bee (Emma Nelson) egyik legújabb terve pedig, hogy szüleivel együtt az Antarktiszra szeretne utazni karácsonykor. Nekünk Közép-Európából, a mi valóságunkból egy ilyen lehetőségnek elsősorban anyagi akadályai lennének, ám Fox ezen a problémán jócskán túl újak felkutatására kényszerül. Ugyanis nagyon nem akar menni. És itt már meg is jelenik a fent említett kettősség a látottak befogadásában. A nő ugyanis olyanokkal érvel az út ellen, mint a túl sok utas az óceánjárón, vagy az ülőhelyek problematikája az étteremben. Sokan már ettől – az ő nézőpontjukból jogosan – olyan szemforgatásba kezdenek, ami keresztülhúzhatja a teljes alkotást számukra. Míg, ha valaki ismeri a mentális betegségek abszurditását és elidegenítő jellegét, az gyakorlatilag egy pontos kórismét láthat megelevenedni a képernyőn. Blanchett zseniális játéka olyan valóságossá teszi a látottakat, ami az elzárkózóbb nézők figyelmét is felkelti és beleélésre, elgondolkodásra sarkallja őket.
A szorongások, fóbiák és antiszociális viselkedés jegyek által önmagába zárt nő metaforájaként funkcionál a gyárépületből lett épület, amiben minden úgy van, ahogy Bernadette utolsó tiszta pillanataiban még hagyta, elhanyagolt, sötét, taszító és ormótlan mérete ellenére fojtogató. Ez a ház az, ami elméjéhez hasonlóan bezárva tartja és odaláncolja a nőt Seattle-hez és mindenhez, ami az álmatlanságát okozza. A környék összképébe belerondító, szerteburjánzó és mindent beborító szederbokor pedig egyértelműen Bernadette tehetsége és kreativitása, amely még a házon belül is utat tör magának. Amikor ezt a kedves szomszéd, Audrey – aki egy személyben hozza a háromszögű uborkás szendvicsek, túlbuzgóan aktív szülők és erőltetett kacajok alkotta társadalmi mázat – erőszakkal ki akarja gyomlálni, várható, hogy olyasmi zúdul cserébe a nyakába, amire aligha számít.
Bár Bernadette kezdeti elmeállapota sem kedvező, a rövid idő során, melyet látunk belőle, rohamosan tovább is romlik. Szinte autisztikus módon befelé fordul, a világból már csak azt hajlandó befogadni, ami az ő maga kiterjesztése, úgymint az építészet megjelenései vagy a lánya. Akivel idillikus és mély kapcsolata megmutatja a nő valódi oldalát, hogy milyen lenne ő mentális betegségek nélkül. Az autóban közösen éneklős jelenet például önmagában tovább árnyalhatja a tartózkodók megítélését, mert ott úgy látunk belőle egy valóban szerethető és átélhető szeletet, hogy közben nem válik negédessé, hanem önmaga marad.
Az események egymást követik és úgy csúsznak ki Fox kezéből, hogy valójában sosem voltak benne. Manjula nevű online asszisztense, aki a valós kapcsolatok teljes skáláját helyettesítette számára ismeretlenül, olyan bajba sodorja, amiből a környezete szerint végképp nem tud egyedül kilábalni. Egy intervenció keretében, segítő szándék fémjelzés alatt, az évek óta egyre távolodó két pólust, Bernadette belső vívódásait és a valóságot, egy pillanat rántja össze és törli a nő arcába a külvilág. Aki természetesen ezzel nem tud mit kezdeni és “jó szokásához híven” elmenekül. Az eddig rettegett Antarktisz egyszeriben ígéretesnek tűnik, olyannyira, hogy nekivág egyedül és a semmi közepén ringatózva, csakúgy mint utána loholó családja, megpróbálja megtalálni az elveszett Bernadettet.
Ez az alkotás könnyed, szarkasztikus, mégsem bagatellizáló módon mutatja be a mai világunk groteszkségét, de azt nem mutatja meg hol van ebben az egyén helye. Inkább bátran bevallja, hogy fogalma sincs, így a néző prekoncepciók nélkül a főszereplővel együtt keresheti azt. Valójában sikerül új nézőpontot mutatnia a kétkedőknek, akik túl távolinak és abszurdnak gondolják az a földtől elrugaszkodott nőt, hiszen bizonyos problémáival mind azonosulhatunk.
Az archívnak tűnő felvételekkel tarkított dokumentumfilm-betétek, valamint az építészeti rajzok megvalósulása nemcsak üdítő, de szimbolikusan számunkra is elmossa kicsit a határokat valóság és képzelet között. Nagyon jól bánik a film a képi láttatásokkal, egyértelműen elkülönül Seattle kuszasága és tompasága; ridegebbnek tűnik, mint maga az Antarktisz, amely letisztult élénk színeivel és építészeket megszégyenítő természeti formáival azonnal főhősünk új életet jelentő megszállottságává válik.
És itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy amilyen pontossággal kezelték a készítők a nő mentális problémáinak megjelenítését és gondosan mutatták be, mit tesz egy ilyen betegség a családdal, olyan hirtelen, megalapozatlan és túlzó az, ami az Antarktiszon történik. Egyrészt az apa (Billy Crudup) paradigmaváltása váratlan és átmenet nélküli. Továbbá a főhős kutatóállomására való bejutása, ami szinte már családi vígjátékba illően hiteltelen. Természetesen egy hollywoodi filmnek lételeme a katarzis, de egy ilyen valóságos alapokon nyugvó filmnél ezzal is óvatosabban kel(ett) volna bánni, hogy megmaradjon az alkotás integritása. Úgy vélem, több hangsúlyt kellett volna fektetni arra, hogy az új projekt nem egy minden gondot elűző, gyógyító hatású jelenség, csupán a nő megszállottságának egy újabb manifesztációja, ami végeztéig újra értelmet ad ugyan az életének, de a problémát nem oldja meg. Nem csoda, hanem mánia.
Értékelés: 7/10
Képek: TMDb
A film megtekinthető az HBO GO-n, magyar szinkron és felirat is van.
696 megtekintés.
0 comments