Száguldás, Spielberg, szerelem - Super 8 - retrókritika

J.J. Abrams néhány évvel azelőtt, hogy a Stranger Things kérlelhetetlenül uralta volna el a popkultúra egy jelentős szeletét, a Duffer testvérekéhez kísértetiesen hasonlító recepttel robbantott a mozivásznon, a hangos siker azonban -a végső soron egész korrekt bevétel ellenére- elmaradt, pedig a nosztalgiavizsgán bizony Abrams is jelest kapna példás szorgalmáért.

A ’70-es évek végén furcsa tragédiák rázzák meg az amerikai kisvárost, Eltűnések, halálesetek, paranormális jelenségek borzolják a kedélyeket. A helyi rendőrfőnök, Jackson Lamb (Kyle Chandler) éppen elveszítette a feleségét, fiát természetesen teljesen maga alá temeti a tragédia. A fiú barátaival azonban a nyári szünet szabadságától megrészegülve filmforgatásba kezd, hogy aztán ezen kis társaság kerüljön a rejtélyes események középpontjába.

Már a fenti tartalomismertetőből is kitűnik, hogy Abrams ismeri és érti a receptet. Ennyi év távlatából különösen érdekes kérdés, hogy a film vajon miért nem aratott hatalmas sikert a bemutató idején, hiszen néhány évvel később a Stranger Things pillanatok alatt vált a közbeszéd szerves részévé. Pedig már a Super 8-ban is stimmelt minden összetevő, a főszereplők gyerekek voltak, jelen volt a valamit mindig rejtegető, de legalább a legnagyobb veszélyben mindig teljesen haszontalan amerikai hadsereg, a szürkés-kékes színvilágú, komor kisváros, illetve az egész hátteréül szolgáló hidegháború, hiszen a városka lakossága minden gyanús eset mögött a szovjeteket sejtette. Visszatekintve úgy tűnik, hogy a Super 8 némileg meg is előzte a korát. Talán túl korán volt még a ’80-as évek ilyen erős nosztalgiájához, a film viszont olyan szempontból fontos mérföldkő, hogy újra a köztudatba hozta a gyermekszereplőkkel, olykor horrorelemekkel tarkított, kisvárosi sci-fi szubzsánerét, kvázi feladva ezzel a labdát, melyet később a Duffer testvérek csaptak le a Netflix kötelekében, mégpedig annyira, hogy azóta sorra készülnek a hasonló recepttel operáló alkotások.

Abrams erős a karakterépítésben, a gyerekszereplők egytől egyig megjegyezhetőek, és mindannyiuknak jut legalább néhány emlékezetes pillanat. Az édesanyját elvesztő, egyébként pedig introvertált, hősszerelmes fiú szerepében Joel Courtney nyújt megbízható alakítását (őt azóta láthattuk például A csókfülke című Netflix-filmben, vagy A SHIELD ügynökei című sorozatban). A másik főszerepet a már ekkor is tekintélyes filmográfiával (többek között Nevem Sam, Bábel, Déjá vu, Benjamin Button különös élete, Made in Hollywood) rendelkező Elle Fanning kapta, egyértelműen övé a film legerősebb alakítása és talán legjobb karaktere is, Alice drámája jól átélhető, Fanningnek pedig nem okoz nehézséget a kedves és furcsa lány megformálása. A két főhős kapcsolata is remekül épül, finom és visszafogott az első szerelem ábrázolása az első sminkeléstől a filmvégi kézfogásig. A többi gyerek azonban már nem kapott ilyen rétegelt karaktert, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ők csak mellékszereplői a filmnek, de Charlesnak (Riley Griffiths) és Maritnnak (Gabriel Basso) is jut azért néhány emlékezetes pillanat.

A mellékkarakterek terén is ismerős karaktertípusokkal, szinte a zsáner archetípusaival találkozunk, Kyle Chandler megerőltetés nélkül hozza a megtört, a fiát valójában nem ismerő, kötelességtudó édesapát, minden pillantásából, apró mozdulatából árad a szomorúság, Noah Emmerich-nek még a szeme sem áll jól az ügyeletes katonatiszt szerepében, Jessica Tuck és Joel McKinnon Miller pedig a komikum erősítése miatt vannak jelen. Nyilván nem eredetiek vagy nagyon rétegeltek ezek a kakaterek, de az utóbbi évek blockbustertermését figyelembe véve már önmagában a gesztus is értékelendő, hogy az alkotók nem elégedtek meg annyival, hogy üres papírmasék szaladgálnak a nagyobbnál nagyobb robbanások között.

A karakterek is ismerős alapokból építkeznek tehát, egy ilyen filmnél nem feltétlenül probléma ez azonban, hiszen mindenkit hamar megismerünk, el tudjuk helyezni a különböző figurákat a sakktáblán, a némileg talán túl is húzott expozíció minden szereplőhöz közel engedi a nézőt. A film másik fontos aspektusa, az „invázió” már korántsem sikerült ennyire. A kiváló operatőri munka ellenére szinte elidegenítőleg hatnak ezek a szcénák, néhány helyen talán a trükkök használata is túlzó, a néző szinte kívánkozik vissza a karakterek mellé, olyannyira veszíti el a film néhány ponton az arányérzékét. Az idegenek ábrázolásának tekintetében is visszaköszön a spielbergi út, ezúttal sem a Földet célba vevő, és azt elpusztítani kívánó lényekkel van dolgunk, hanem olyanokkal, akik kelepcébe ragadtak a planétánkon, és akik tulajdonképpen a főhőseinkkel párhuzamos karakterutat járnak be.

Mégsem lehet igazán haragudni a filmre azonban, ugyanis a hamisítatlan hangulat, az a miliő, melyet Abrams a legapróbb mozzanatok segítségével alkot meg, könnyedén elviszi a hátán az alkotást. Szinte az összes képkockán érezhető a szentimentalizmus, mintha a rendező kicsit saját gyermekkorának, saját héroszainak állítana emléket (nem véletlen a főszereplőink hobbija, illetve maga a film címe sem). Ettől az egész alkotás személyessé, intimmé válik, a néző azt érzi, hogy ő is be van vonva az élménybe.

Különös film a Super 8, mert jó néhány ponton jogosan lehet támadni, és nem valóban nem nyújt (sokkal) többet, mint a szinte bódító nosztalgia, mindezzel együtt azonban van annyira jó rendező Abrams, hogy ebből a kiindulási helyzetből végül egy szórakoztató, ártalmatlan és csupaszív filmet hozzon ki.

Érrtékelés: 7/10