Greta Gerwig adaptációja friss, aktuális és minden pillanatában szórakoztató.

Greta Gerwig talán korunk legígéretesebb női rendezője, aki korábban színészként és forgatókönyvíróként is bizonyított, első rendezése, a Lady Bird pedig osztatlan sikert aratott a nézők és a kritikusok körében is. Amikor azonban kiderült, hogy a következő projektje Luisa May Alcott klasszikus regényének, a Kisasszonyoknak az adaptációja lesz, sokakban kétségek fogalmazódtak meg. Amellett, hogy ez a mű hatalmasnak kultusznak örvend, a filmesek is előszeretettel nyúltak hozzá az elmúlt évtizedekben, az első adaptáció még 1917-ben készült, azóta gyakorlatilag minden generációnak jut egy feldolgozás a March-lányok kalandjairól. A leghíresebb talán mind közül az 1994-es változat, amelyben többek között Susan Sarandon, Claire Danes, Kirsten Dunst, Christian Bale és Winona Ryder is feltűnt(utóbbit jelölték is Oscarra az alakításáért). Felmerült tehát a kérdés, hogy mi újat lehet mondani egy ilyen ezerszer feldolgozott műről ? Mennyiben tud egy majd kétszáz éves történet üzenni a mai fiataloknak? Vajon működhet-e egy ilyen klasszikus lányregény modern köntösben? Greta Gerwig pedig fogta ezeket a kérdéseket, és a létező legnagyobb eleganciával, könnyedséggel és persze pimaszsággal rajzolt felkiáltójelet a mondatok végére.

A történet a March-család életébe kalauzol el minket. Az édesapa önkéntesként harcol a polgárháborúban, így az anyuka, Marmee ( Laura Dern egészen kiváló alakításában) egyedül marad négy lányával. Mindegyik March-lány kapcsolatban áll a művészetnek valamilyen válfajával, és kezdetben nagyratörő álmokat szőnek. Amy( Florence Pugh) és Jo( Saoirse Ronan) lesznek azok, akik leginkább szembehelyezkednek a társadalmi konvenciókkal, mindkettejük életét nagyban meghatározza majd a Laurie-val( Timothée Chalamet) való kapcsolatuk.

A négy testvér habitusa, életfelfogása alapvetően különböző, a film egyik nagy ereje pedig pont abban rejlik, hogy ezek az életutak nincsenek szembeállítva egymással, Meg( Emma Watson) egy ponton ki is fejti, hogy bár az ő álmai mások, a kor társadalma által jóval inkább elfogadottabbak, ez nem jelenti azt, hogy a vágyai ne érnének pontosan ugyanannyit, mint a világhírnévre törő Jo és Amy céljai. Meg bizonyos szempontból a klasszikus utat választja, hiszen korán férjhez meg, nála a lázadás abban manifesztálódik, hogy mindezt szerelemből, nem pedig anyagi megfontolásból teszi. A legkisebb lány, Beth( Eliza Scanlen) tulajdonképpen egy szimbólum, annak az erkölcsi tisztaságnak a jelképe, melyet a társadalom igyekszik kiölni az emberből. A gyermeki ártatlanság képviselője, aki ezzel gyakorlatilag gyógyírt nyújt a környezetének, gondoljunk csak a Laurie nagyapjával való kapcsolatára. A lányok életútjával egyébként Gerwig nagyon finoman és ügyesen beszél a női lét árnyalatairól és persze a testvéri összetartásról is.

A legfontosabb szerep azonban kétségtelenül Jo és Amy karakterére hárul, Saoirse Ronan és Florence Pugh pedig élnek is a lehetőséggel, mindketten megérdemelten gyűjtötték be Oscar-jelölésüket. Előbbi valósággal beragyogja a vásznat, csodálatosan hozza a minden ellen lázadó, írói vénával megáldott Jot. A jelenléte elképesztően erős, minden mimikája, rezdülése a helyén van. A 25 éves ír színésznő egyébként már a negyedik Oscar-jelölését gyűjtötte be. Pugh nála azért kisebb mozgásteret kap, alakítása azonban így is hiteles a Jo árnyékából kitörni vágyó Amy szerepében.

Mellékszereplők terén viszont már ambivalensebb az összkép. Meryl Streep például egészen zseniális March néni szerepében, csupán néhány jelenetben szerepel, azokat viszont elképesztő energiával és humorral uralja. Tracy Letts is szórakoztató a rigózus és igencsak maradi könyvkiadó szerepében, Laura Dernről pedig korábban már tettem említést, fantasztikus ebben a filmben is, egészen más oldalát mutatja meg, mint például a Házassági történetben. A férfiak terén azonban már vannak problémák, Louis Garrel példának okáért egészen gyenge volt Friedrich szerepében, Timothée Chalamet-val pedig a forgatókönyv nem bánt túl kegyesen. Karaktere nem volt kellően árnyalt, jellembeli és érzelmi változásai nem voltak átélhetőek, nem tudott kilépni a bohém hódító sztereotípiájából.

Minden, amit eddig felsoroltam, okafogyottá vált volna, ha Greta Gerwig nem ennyire bátor és kreatív. Ő ugyanis a szó legnemesebb értelmében adaptált. Átértelmezett, párbeszédet folytatott az eredeti művel, mert változtatni. Erre egyébként a legszebb példa a befejezés, amely során egyszerre hagyta meg a történet eredeti végkicsengését, és adott egy sokkal modernebb, ezzel együtt viszont talán May Alcott attitűdjéhez is hűebb lezárást. A film emellett kellően vicces, pikírt, merész( gondoljunk például a jelmezekre, a táncjelenetek koreográfiájára, vagy a folyamatos idősíkváltásokra). Végig érezhető egyébként, hogy valódi szerelemprojektról van szó, Gerwig több helyütt elmondta, hogy az egyik kedvenc könyvét filmesíthette meg az alkalommal. A rendező ezzel megőrizte ezt a klasszikus történet az utókor számára. Az alapvető üzenet ugyanis mindig aktuális lesz, mindig szükség lesz majd lelkesítő történetekre az önmegvalósításról, a célok kitűzéséről.

Összegezvén tehát a Kisasszonyok egy csodálatos film, kiderült, hogy egy jó történet sokadszorra is lehet izgalmas, pláne, ha korunk egyik legtehetségesebb, legambiciózusabb rendezője és forgatókönyvírója nyúl hozzá. Gerwig rendezői negligálása egyébként érthetetlen az Akadémia részéről, az adaptált forgatókönyv díja kétségtelenül kijárna neki, azonban abban a kategóriában minden bizonnyal a Joker fog diadalmaskodni.

Értékelés: 9/10

Vigh Martin

Kép: Spinoff, Variety, The Nation, NewRepublic

595 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>