A döntések határozzák meg jellemünket csak úgy, mint a sorsunkat. De vajon az elhamarkodott döntéseknek a súlyát meddig cipeljük?


Akadnak olyan alkotások, amiket szeret az ember egy színészért vagy egy karakterért, akár a zenéjéért, esetleg mert gyermekkorából származó szentimentális érzelmek kötődnek hozzá. Vannak pedig azok, amik az életünkből egy szeletet úgy ragadnak ki és dolgoznak fel, olyan hozzáértéssel, mintha saját magunk írtuk volna a forgatókönyvet.
Ezek azok a filmek, amelyek eltalálják az érzelmeket, a hangulatot, a mondatokat, mindent, amitől egy bizonyos emlék örökre meghatározó élményt, esetekben traumát okozott, röviden, a kvintesszenciáját a pillanatnak. Nem állítom, hogy keresem ezeket az alkotásokat, szimplán beléjük botlok, visszagondolva viszont, mintha csak így lenne megírva a sors forgatókönyvében. Meg kellett lássam azt a Kisasszonyok plakátot a mozi falán, hogy megszeressem Saoirse Ronant különben talán ezt az alkotást sem látom tőle, soha.
Az Az a nap a tengerpartont tavaly nyáron láttam először, az ok, hogy mostanáig pedig egyszer sem, a feltépett sebekben keresendő. A témája egyszerűen beletenyerelt mindenbe, ami számít. Lehet, én vagyok túl érzelmes, ami manapság nem erősség, ámde talán olykor hasznomra válhat, különben mi értelme lenne?
Lássuk, milyen emlékekre gondolok!

A film története egy friss házaspárt állít a középpontba az 1960-as évek Angliájában. Edward és Florence mindössze pár órája keltek egybe, de már a mézesheteiket töltik egy tengerparti szállodában. A ’60-as évek etikettje és a lány családjának erkölcsei megkövetelik a házasság előtti szex tiltását, így az csupán a nászútjukon történhetett meg először. Ám az ominózus pillanat elérkeztekor minden máshogy alakul, mint az álmaikban…
A találkozásukat, megismerkedésüket és életük fontosabb momentumait elbeszélések alapján bemutatott visszatekintéseken keresztül ismerhetjük meg, ami sokkal több élt és mélységet ad a hotelszobán belüli cselekménynek.
Vajon Florence képes leküzdeni a démonjait vagy talán Edwardnak kell elfogadnia, hogy léteznek olyan dolgok, amikbe nincs beleszólása?

Mivel magam is érintett vagyok mélyen a témában, hosszasan tudnám elemezni a lehetőségeket, de erre egyszerűen nincs kíméletes magyarázat. A feldolgozás, az elfogadás, a beletörődés marad osztályrészül, viszont még ez sem csak az egyik félen áll!
Mit reagálnátok, Ti, olvasók, ha a párotok bevallaná, hogy nem érdekli a szex, de ettől függetlenül szívből szeret Titeket? Tényleg szeret. Titeket persze vonz a szexuális együttlét, még akkor is, ha azt mondjátok neki, hogy nem érdekel. Ha szeret, ismer, ha ismer, tudja az igazat. Lehet feltételeket szabni, ha az jó mindkét félnek, vagy véget kell vetni az egésznek?
A legjelentősebb kapcsolatom egy ilyen lánnyal volt. Tiszta szívből szerettem, úgy gondolom Ő is, de tudta, hogy fájdalmat okozna nekem, így eltűnt. Elég idő telt el ahhoz, hogy beszélni tudjak nektek erről, a legjobb barátomon kívül, mert fontosnak tartom, hogy megértsétek mit miért gondolok úgy, ahogy. Sok minden megváltozott akkor, de ajándékot hagyott nekem maga után: önmagamat.

A rendezés elsőosztályú, a vágóképek gyönyörűek, a színek és a grain telitalálat.
A zenék klasszikusak, imádtam, hogy a ’60-as, ’70-es és a 2000-es évek stílusát mennyire jól érzékeltették, de az eredeti soundtrackek is kellően teremtették a hangulatot.

A színészek közül Saoirse Ronant emelném ki, és szívem szerint csak őt, pedig az nem lenne fair.
A film nézése közben eszembe jutott, hogy mégis ki az atyaeget jelölhettek 2017-ben Oscarra legjobb női főszereplő kategóriában, s ki az aki megnyerte, és miért nem Saoirse ezért a szerepért? Aztán eszembe jutott, hogy őt jelölték 2017-ben a Lady Bird című filmjéért, amit persze nem kapott meg… Az arcjátéka páratlan, a megjelenése nem kommersz, nem felel meg senkinek és semminek, szimplán annak, amit csinálni szeret. Mármint ebben a filmben, de igazából mindegyikben. Imádom!
Billy Howle játszotta a férjet. Őt legjobban a 2018-as Sirály című alkotásból ismerem, ahol hasonlóképp Saoirse szerelmét alakította. Kedvelem, üde jelenség, az alakítása bőven átlagon feletti. Remélem a jövőben tartja magát!
Mellettük még Anne-Marie Duffot, Adrian Scarboroughot és Emily Watsont tudnám említeni. Ők pályafutásuk folyamán eleget tettek le az asztalra ahhoz, hogy kedvelhessük azt, amit csinálnak.

Az előzmények alapján nem nagy meglepetés a tény, hogy mindkét alkalommal bőgtem az utolsó 20 percen. Először a fentebb taglalt történések végett, aztán mert rájöttem, hogy mily kevesen múlnak a pillanatok. Nem kell mindent megérteni, egyszerűen törekedjünk az aranyközépútra, mert sosem tudhatod mi vár rád a leálló sávban. Az élet nem fekete vagy fehér, hanem szürke. A szürke egy gyönyörű szín. A kéket imádják, mert az ég színe, magától értetődő. A szürke több dolog összessége, akárcsak az élet, mégis a letargiával azonosítják. Ironikus.
Köszönöm annak, aki eljutott idáig az olvasásban, nagyon fontos téma ez számomra, sok bátorság kellett, hogy levethessem nektek ezeket a sorokat. Nektek és kicsit magamnak.

Összességében mindenkinek ajánlom ezt az alkotást, mert gyönyörű tanmese a döntéseink súlyáról és a ma oly divatos elfogadás témájáról, az önmagunk büntetéséről, az őszinteség áráról és mindenről, amiről félünk beszélni.
Fájni fog, de egyszer, valamikor fogom újra látni! Meg újra…

222 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>