Xavier Dolan filmje egy fontos, sokakat érintő témát dolgoz fel, teszi mindezt a rendezőtől megszokott részletességgel és őszinteséggel.
Személyes kötődés a témához
Az elmúlt évtizedben rengeteget lehetett hallani egy bizonyos rendellenességről, az ADHD-ról, mely már 50 éve létező fogalom, de máig feltérképezetlen, hogy pontosan mit is takar. A legtöbb kutatás szerint genetikai okokra vezethető vissza. Biztosan mindenki találkozott már a kifejezéssel, de kevesen vannak tisztában a jelentésével, azzal, hogy miért jó, ha a diagnózis megállapítja.
Vannak gyerekek, akiknek pokoli az iskolai élet. A pedagógusok nem tudják kezelni viselkedésüket, a szülő az iskolától várja a megoldást, a két fél pedig képtelen közös nevezőre jutni. Teljesen más szempontból közelítik meg a gyereket, ami akár feloldhatatlan is lehet. Hányszor van, hogy a szülők a pedagógusokat hibáztatják, és a hiányosságaikban keresik a probléma gyökerét, míg ők azt nem értik meg, hogy egy csoportban nem egy főre terjed ki a felelősség, hanem mindenkire és nem alkalmazkodhat a közösség egy problémás gyerekhez, hanem fordítva, ha a szülői ház és az iskolai közeg a lehető legkonkrétabb keretek között, partnerként működik együtt. Hisz a szegregáció soha nem lehet megoldás, mert tovább mélyíti a szakadékot, a nehézségekkel küzdő tanulókat pedig segíteni kell a szocializáción belül is. Pont emiatt jó, hogy a legtöbb esetben már tudni lehet, mivel állnak szemben, a pontos diagnózis kezelési és nevelési támpontokat ad.
A figyelemhiányos hiperaktivitás zavar (ADHD) egy olyan tünet együttes, ami három fő spektrumra oszlik szét, maguk a panaszok különböző mértékben vannak jelen, ezért nagyon változatos az érintettek viselkedése is. Az arányok megoszlanak a figyelemzavar, az impulzivitás és a hiperaktivitás között, de általános jellemző, hogy az agy tervező-szervező funkciója alulműködik. Tehát mindebből világosan következtethető, hogy az ADHD nem a nevelés függvényében alakul ki, az otthoni környezet a nehézségek enyhítésére vagy elmélyítésére vannak hatással. Különböző módszerek könnyíthetik meg az ilyen viselkedési zavarral küzdő gyerekek mindennapjait, súlyos esetekben gyógyszeres kezelés enyhítheti a tüneteket.
Három éve foglalkozom főállásban gyerekekkel. Megvannak a maga szépségei, de két dologra egyáltalán nem készítettek fel a tanulmányaim, csak a mindennapos tapasztalás. Az első, ami talán a legfontosabb is egyben, a partneri kapcsolat kiépítése a szülőkkel. Szerintem a pedagógia legnehezebb része, hogy a sikerek szinte megfoghatatlanul absztraktak, hisz a gyerekek kapnak egy ideológiát az iskolában, bekerülésük után életük nagy részét ott töltik, ahol alkalmazkodniuk kell rajtuk kívül több tucat ember szokásaihoz, személyiségéhez, jó esetben pedig kialakulnak a kompromisszumokon alapuló, egyenrangú csoportok. De utána hazamennek és visszacsöppennek az otthoni életbe. Az iskola soha nem fogja tudni felülírni a családból hozott szokásokat, neveltetést, viszont sikerről beszélhetünk, ha ez a két közeg támogatólag lép fel egymás mellett, kijátszhatatlanul, egzakt szabályokkal, mert így a problémákat is közösen lehet megoldani, a fejlődés pedig így érhető el a legkönnyebben.
De mi lesz azokkal, akiken nem lehet segíteni? Akik nem akarják, hogy megmentsék őket? Akik bomlasztják a közösséget, rohamaik során agresszívak, ön – és közveszélyesek? Mi tud tenni a szülő, illetve a pedagógus, ha már minden lehetőség hiábavaló volt? Sajnos vannak ilyen esetek is.
Megannyi film foglalkozott már viselkedési és magatartásproblémákkal küzdő gyerekekkel, melyek mind más aspektusból közelítették meg a témát és a tehetetlenség kérdéskörét. A teljesség igénye nélkül említenék pár példát; az egyik legnépszerűbb és köznyelvi a Veszélyes kölykök, Michelle Pfeiffer főszereplésével, de ott van a zseniális, svéd Könyörtelenek, Gustaf Skarsgarddal, vagy Gus Van Sant feldolgozása a Columbine High Scool mészárlásról, az Elefánt. Valamilyen téren pedig a kultklasszikus Battle Royale is.
A filmről
A cikket ihlető film viszont a 2014-es Anyu(Mummy), amit a kanadai csodagyerek, Xavier Dolan rendezett. Dolan színész, forgatókönyvíró és rendező is egyben, saját filmjeit – melyek erősen önéletrajzi ihletésűek – maga veti papírra, legtöbb esetben a főszerepet is eljátsza. Kivételes darab a filmográfiájában, mert nem a szokásos témáit dolgozza fel és nem önmagáról mesél, egyben ezt tartják mesterművének is. Döbbenetes, hogy egy ilyen projektet mindössze 25 évesen hozott össze.
Diane Després (Anne Dorval) egyedülálló, özvegy anya, aki a mindennapi megélhetéssel küzd. Fiát, Steve-et (Antoine Oliver Pilon) évekkel ezelőtt agresszív viselkedészavarral, ADHD-val diagnosztizálták. Súlyos tünetei miatt és, mert közveszélyes, az utolsó bentlakásos iskola is feladja a küzdelmet, ezért újra magához kell vennie, hogy ezúttal ő próbáljon megoldást találni kamasz gyerekének.
2015-ben járunk, Kanadában, ahol egy fiktív törvényt léptettek életbe, miszerint a szülők arra hivatkozva közkórházba utalhatják a viselkedészavaros gyereküket, ha már minden eszköz és segítség hiábavalónak bizonyult. Magával a törvénnyel csapja fel a rendező a cselekményt, ezért kikövetkeztethető a film keretes szerkezete is. Sajnos arra nem tér ki, hogy pontosan milyen incidensek következtében született meg a tervezet és nem ismerjük a szakmai szempontjait, de, ahogyan a bevezetőben is említettem, kikövetkeztethető, hogy a totális eszköztelenség szülhette. Azokat a kiskorúakat, akik képtelenek beilleszkedni bárminemű iskolai közegbe és már a szülőknek sincs ráhatásuk, szigorú felügyeletű pszichiátriára utalják be. Apró mozzanatokból kiderül, hogy bár brutális megoldás, nem javítóintézet vagy börtön, nem is bentlakásos iskola, hanem gyógyszeres kezelést nyújtó terápia, ahonnan valószínűsíthetően nem kerülnek vissza a társadalomba. Így ők és környezetük is biztonságban van.
Azonnal szembetűnik a film legfőbb sajátossága; a képarány. Dolan a játékidő nagy részét 1:1-es képarányban mutatja, ami elsőre akár közhelyes megoldásnak tűnhetne, hogy így akarja a karaktereket mélyíteni, fókuszba helyezni, de a cselekmény előrehaladtával válik zseniális történetvezetési funkcióvá. Az ADHD-s gyerekek esetében rendkívül gyakoriak a váltakozó periódusok, lehet szó hetekről vagy hónapokról, de az állandó hullámvölgyek jellemzik az életüket. A képarány váltakozása érzékletesen mutatja be mindezt, a beszűkült világot a mély fázisban, ahol megjelennek az agresszív rohamok, és a vászon kitágulását a kiegyensúlyozott szakaszokban. Emellett kiválóan alátámasztja a színészek játékát és a karakterek lelkivilágát is.
A periodikus bemutatáson kívül Dolan meglepő módon tökéletesen eltalálta az ADHD egyik legjellemzőbb vonását, a kiszámíthatatlanságot. Kimondottan életszerű a karakter problémáinak megjelenítése. Több ADHD-s gyereket ismerek, együtt dolgozom velük nap, mint nap. Más spektrumba tartoznak mindannyian, van köztük, akinél a figyelemzavar a domináns, ami megnehezíti a tanulást, illetve a társas viselkedést a sok figyelmetlenségből, szétszórtságból adódóan, véletlen baleseteket okozva. Van, akinél a hiperaktivitás erőteljesebb és találkoztam olyannal is, akinél nem lehetett tudni, hogy ha elfordulok, kire borítja rá a könyvespolcot vagy kihez vágja hozzá a széket. Ami viszont közös bennük, hogy nagyon szerethetőek, egyszerűen leveszik az embert a lábairól, a jellemző vulgárisság mellett intellektuális benyomást keltenek paradox módon. Nem egy esetben rendelkeznek valami tehetséggel, amiből kiindulva fel lehet építeni az ő sikereiket is, amikre támaszkodhatnak.
Még a csekélynek tűnő mozzanatok is fontos szerepet kapnak, mint például a viselkedészavar öröklésének kérdése. Nincs kimondva, de bizonyos jelekből következtetni lehet arra, hogy az anya is küzd a figyelemzavarral, ami alátámasztja motivációit is.
Egyedülálló a témaválasztás Dolan részéről, hisz ennyire konkrét megközelítést filmen még nem lehetett látni az ADHD-ról. Természetesen, ahogy a bevezetőben is írtam, nem egy konkrét, minden érintettre érvényes spektrumról van szó. Steve esetében a hiperaktivitás van nagyobb arányban, amihez társul az agresszív viselkedés is. A film nem démonizálja a karaktert, nagyon jól érzékelteti azt a mérhetetlen feszültséget, ami benne tombol, a feldolgozatlan traumákat és sebezhetőségét is, miközben nem menti fel tettei alól. Kendőzetlenül mutatja be a rohamokat, az állatias dühkitöréseket, emellett rávilágít arra is, hogy a tettein túl mennyire szerethető ember.
A központi karakter mégsem ő, hanem az anya, aki feltétel nélkül szereti fiát, de eszköztelen és tehetetlen. Remekül hozza a szülői perspektívát olyan apró, de fontos mozzanatokban is, mint az iskolai alkalmazottal folytatott párbeszéd. Kiütközik az ebben az esetben feloldhatatlan nézetbeli különbség. Ő nem érti meg a pedagógusok álláspontját, hogy felelősségük nem egyedül Steve-re terjed ki, hanem a közösségre is, amit most már súlyosan veszélyeztet viselkedésével, irracionálisnak tűnő hozzáállása pedig az intézmény számára megérthetetlen. Steve nyilvánvalóan nem érkezett kiegyensúlyozott családi közegből, nincs egzakt szabályokra felhúzva az élete, ami segíthetné az önkontroll kialakulását is, az anyja maga is fél tőle, de szereti, ami felülírja mindezt. Talán pont ebben rejlik a szülői lét kulcsa; irracionális reakciók helyzetekre, amiket a szeretet vezérel, akkor is, ha a gyerek nem akarja, hogy megmentsék. Párhuzam fedezhető fel cselekményében és üzenetében a Tilda Swinton nevével fémjelzett Beszélnünk kell Kevinről drámával. A fő különbség a közös téma mellett az anyai hozzáállás.
Életükbe szinte véletlenül csöppen a szomszéd tanárnő, aki maga is traumákkal küzd. Az ő és az anya karaktere szöges ellentétei egymásnak, de mindkettőjüknek ugyanannyira van szüksége a másikra, mintha közös gyógyírük Steve életének egyengetése lenne. Az ő és Steve karakterének kapcsolati dinamikája nagyon hasonlít az 1962-es klasszikusra, a Csodatévőre, ami Helen Keller és Anne Sullivan eleinte alá – és fölérendelt, tanár-diák, majd baráti viszonyát mutatta be. Viszont az Anyu nem próbál meg megoldást és feloldást nyújtani, hanem egy nagyon erős történet a tehetetlenségről és az abból fakadó frusztrációról.
A színészek teljesen átlényegülnek karaktereikké, Dolan pedig nyersen mutatja be az anya és fia közötti viszontagságokkal teli kapcsolatot, ahol a szeretet nem szűnik meg, de nem is lehet megoldás.
Képek: TMDb
743 megtekintés.
0 comments