Érdekes párhuzam fedezhető fel a népmesék és a városi legendák között. Mindkettő a kortárs társadalmat aktuálisan foglalkoztató témákat dolgozza fel, a kimondatlan tudatalatti kérdésekre ad feszültségoldó válaszokat, vagy szolgál tanmeséül bizonyos morális felvetésekre. Orális műfajok, a szóbeli továbbadás tartja életben őket, egyszerre lehetnek hátborzongatóak, meghatóak, szólhatnak félelemről, fájdalomról, szerelemről, egy kívánságról, egy tanácsról.

Helen Lyle meséje mindezek összessége, ami biztosan nem ereszt.

Helen (Virginia Madsen) egyetemi hallgató, szakterülete pedig a városi legendák, melyeknek nem csak az összegyűjtése érdekli, hanem eredetük is, hogy milyen esemény vezethet a szóbeliségnek köszönhető örök élethez. Hamar eljut Chicago egyik legnagyobb szegénynegyedébe, ahol a fekete közösséget egy rejtélyes, mitikus jelenés tartja rettegésben; Kampókéz.

Bernard Rose kaszabolós horrorja több szempontból is egyedi és zseniális. Vegyük szépen sorra a különböző toposzokat, de legelőször magát a narrációt.

Az adaptáció eredete – mivel Clive Baker novelláját dolgozták fel – és a témája is két teljesen különböző médium, mégis sikerült egymást kiegészíteniük és létjogosulttá tenniük. A cselekmény maga, annak dinamikája, az egymást követő jelenetek pont a szóbeli legenda megszületését mutatják be, ami lehetne egy, a bevezetőben is említett népmese, de jelen esetben egy városi legenda. Egészen fantasztikus a történetvezetés. Főhősnőnk hallomásból megismerkedik magával a legendával, utána a nyomába ered, hogy szembesüljön a valósággal, amit az érintett közösség egy rémtörténetté alakított, hogy könnyebben feldolgozzák a mindennapjaikat, majd végül maga is megtapasztalja a misztikumot, végül pedig ő is a legenda részévé válik, ami ismét szájról szájra terjedve él örökké.

Fontos motívum a mesék és legendák variánsainak megjelenítése. Mindenki ismeri a játékot, amikor egy mondatot kell szép sorban egymás fülébe súgni, a végére pedig értelmét és jelentését veszti, mert valami egészen más kerekedik az eredeti mondanivalóból. A Kampókéz esetében is igaz ez, a Helen által megélt legenda mondanivalója alapjaiban különbözik attól, amivé a sajátja válik.

De vegyük először a film eredeti meséjét és annak kulturális beágyazódósát a cselekménybe. A polgárháborúban egy rabszolga fia sikeresen bekerült a jómódú fehér közösségbe, mint festőművész, de miután beleszeretett egyik portrémodellébe, a nő apja brutálisan meggyilkoltatta. Évtizedekkel később bosszúszomjas entitásként tért vissza, szerelmét keresve, olthatatlan vágyat érezve, hogy vért ontson. A lakótelep, ami azon a területen épült, ahol hamvait szórták szét, Chicago szerte hírhedt. Rengeteg a visszaélés, az erőszak, a helyi maffia tartja rettegésben az ott élő fekete közösséget, akiket a rendőrség nem véd meg. Több, feketéket ért támadás és kegyetlen gyilkosság után a rendőrség csak akkor kezd el foglalkozni az üggyel, mikor egy fehér nőt ér atrocitás. Évtizedekkel a fekete közönségről szóló vagy az ő főszereplésükkel készülő horrorfilmek előtt járunk, még hírben sem voltak olyan címek, mint a Tűnj el! vagy a Mi, a Kampókéz viszont instant klasszikussá vált a slasherek között, köszönhetően vérfagyasztó címszereplőjének, a mindig karizmatikus Tony Todd alakításában és a karakter összetettségének.

Nem egy szokásos kaszabolós gyilkosról van szó, háttértörténetet kap, ami tragikussá teszi, szinte antihőssé lép elő a cselekmény során és a film felépítése is eltér a klasszikus slasher panelektől. Még a final girl esetében is igaz ez, mert Helen merőben különbözik minden kritériumtól, talpraesett, intelligens és merész, mégis elmerül az őrületben, hogy a végére valami olyanná váljon, amit soha nem mertek meglépni a szerepkörében. Mindez a 90-es években, mikor az alműfaj abszolút túlhasznált és kimerítettnek tűnt, még mielőtt Wes Craven önreflexív szatíraként lehelt volna új életet belé.

A Kampókéz egy bosszútörténet, aminek kiindulópontja a szerelem, legyen az tiltott vagy éppen kihasznált. Előbbi a címszereplő személyes története, míg utóbbi már Helen kálváriája, kettejük legendája pedig tökéletesen fonódik egybe.

A slasher zsánere – és általában a horror műfaja – meglepő módon, de hálásan bánik a női főszereplőkkel. A final girl kulcsfontosságú karakter, akinek a személyiségfejlődése a cselekmény mozgatórugója. Általában egy passzív, tehetetlen áldozatból válik igazi hősnővé, aki végül szembenéz a fenyegetéssel. Ezzel szemben ebben a filmben pont fordítva látunk mindent. Természetesen nem degradálásról van szó, hanem olyan, újszerű megközelítésről, amit nagyon ritkán mernek meglépni az alkotók. Amikor először találkozunk Helennel, egy rendkívül szimpatikus, empatikus, bátor nőt ismerünk meg, aki szinte azonnal megszállottjává válik a legendának. Csakhogy a játékidő előrehaladtával egyértelművé válik, hogy menekül, nem akarja elfogadni a tényt, hogy kapcsolata szétesik, lassan pedig őrületbe hajszolja magát, hogy valami örökérvényűvé váljon, ő maga is a bosszú megtestesülése legyen. Kimondottan szeretem, amikor egy horrorban a gázláng-effektust használják, ahol eldönthetetlen, hogy valóban az történik, aminek szemtanúi vagyunk, vagy a szereplők őrületét látjuk manifesztálódni. Ebben az esetben sincs ez másként, a fókusz nem a brutalitásra és kaszabolásra kerül, hanem a final girl lelkivilágára, a pszichológiai motívumok kidomborítására.

A Kampókéz igazi ékköve a slasher műfajának és méltatlanul elfeledett alkotás, ami talán újra megtalálja közönségét, az érkező felújítás-folytatásnak hála.

Képek: TMDb

1130 megtekintés.

Related posts:

Megvalósulatlan projektek II. rész Az amerikai álom csak a kezdet – Melvin és Howard – kritika Előre- kritika A chicagói 7-ek tárgyalása az év egyik legjobb és legfontosabb alkotása. Kritika Mindenünk a foci! – Friday Night Lights (2004) – kritika Kivarrt test, bevarrt lélek – Staten Island királya – kritika