Egy hamuszürkés, depressziós pocsolyában dagonyázó világ; egy különösen szorongató, mégis teljesen valós élethelyzet, amelyben a felfordulás forrása nem a morál hiányára utal, hanem éppen annak jelenlétére, sőt a morál mintha a „káosz” előfeltétele lenne. (A szöveg spoilereket tartalmaz.)

Denis Villeneuve 2013-as Fogságban című filmjében az elrablás és a tényleges bűncselekmény, valamint a fizikai/valós nyomozás mellékes. Inkább az emberi elveszettséggel találkozunk, amelyet a filmben többször is elegánsan, a legkisebb manírt is nélkülözve feltüntető labirintus-szimbólummal is erősítenek a készítők, no meg azzal, hogy az említett elveszettséghez nem párosul a szereplők önmaguk után történő nyomozása. A Fogságban realista felfogásának veleje, hogy az emberi létállapotot meglehetősen nagy abszurditással képes megragadni a morálon keresztül – rámutat arra, hogy, a morál nem csak a jóság iránytűjeként szolgálhat egy ember számára, hanem ellenkezőleg is működhet, amikor az emberség és az apaság fogalmait egymáshoz dörzsöljük. Ez az alkotás épp azért érdekes, mert nem abszurd módon ábrázolja a valóságot, hanem felvállalja a valóság abszurditását (illetve mutat egy erre vonatkozó esetet) és azt realistán tárja a szemünk elé. Azt sugallja, igen, megesik, hogy az egyén számára a valóság abszurddá válik, a logikát kilöki magából, olyankor viszont nem csak az értelem, az érzelem is sérül. Ebben az előfeltevésben persze az is benne van, hogy a valóságtól és az emberi létezéstől nem választható el a morál. Nem az ember és nem az emberi természet Villeneuve filmje szerint a probléma, hanem a morál az a dolog, amely nem képes idomulni bizonyos életszituációkhoz, csak olyan lehetőségeket kínál az ember/az egyén számára, amely erkölcsi értelmetlenségek feszültségének kereszttüzébe teszi az ént, ezzel felemésztve, így is, úgy is bűnhődésre ítélve.

Nem is annyira az ember (vagy az emberség) válik kérdőjelessé jelen filmben, hanem maga a morál az, ami meginog – az ember (Keller Dover) bűne értelmes, a morál, ami kikényszeríti e bűnöket, épp az az értelmetlen. Jelen film világában egyértelművé válik, hogy az erkölcstől épp olyan mértékben származhat rossz dolog/bűn, mint amekkora mértékben az amorális természetből. A Fogságban rámutat arra, hogy a morál, amely adott, ideális esetben az emberi lélektan harmóniáját őrzi, az ember kibékülését saját magával, bizonyos helyzetekben viszályára fordulhat és a társadalmi szerepekkel (apa kontra ember) keveredve akár a káosz gyújtópontja is lehet.

Doverék épp a Birch családdal töltik az időt hálaadás napján. Még csak felelőtlenség sem kell ahhoz, hogy a két család később arra eszméljen, gyermekeik – Anna és Joy – eltűntek. A gyanú a lakókocsijával épp az utcában rostokoló, szellemileg igencsak visszamaradott Alexre terelődik, akit éppen sikerül elcsípnie Loki nyomozónak menekülés közben. Minden jel arra utal, hogy nem Alex a tettes, azonban árnyalja a képet, hogy mégiscsak menekülni kezdett, mielőtt bevitték kihallgatásra. A meddő kihallgatás után a rendőrség elengedi a fiút, ám ez borzasztóan felzaklatja Keller Dovert (Anna édesapját), aki számos jelet vél felfedezni arra vonatkozóan, hogy Alex rabolta el a két lányt vagy legalábbis köze van az ügyhöz. Loki nyomozó tovább kutakodik a városban kétes előéletű, gyanúsnak tűnő lakók után (például társadalmi kommentárként egy pap is kézre akad), ám mindhiába, mígnem egy titokzatos, gyanúsnak tűnő fiatal férfire bukkan. De mindeközben a rendőrségről kiengedett Alex is eltűnik, így Loki igyekszik Keller Dovert is szemmel tartani, akinek zaklatottságát és rögeszméit már korábban tetten érte Alexszel kapcsolatban is. Dover persze, hogy rendkívül gyanús lesz Alex eltűnése kapcsán, hiszen Loki megtudja a férfi feleségétől, hogy a családfő mostanában nagyon keveset tartózkodik otthon. És még bőven lenne tovább a történetből, mindez pusztán az alaphelyzet, az alapvető konfliktusháló és nyomhalmaz felfestése a film kapcsán. Talán ebből is jól kivehető, a Fogságban egyik legnagyobb erénye a forgatókönyv. Aaron Guzikowski szkriptjében az az igazán pazar, hogy az egyszerű és klisés alapsztorit nem pusztán naivan a leleményes (mégis szintén nem túl újszerű) cselekmény alapú építkezésre bízta, hanem elegáns váltással egy ponton túl elterelődik a fókusz arról, hogyan lehetne a lányok nyomára akadni vagy akár az elrablót megtalálni.

Ezzel Guzikowski forgatókönyve egyrészt fokozni tudja az egyébként is megterhelő reménytelenséget a nézőben a felkavaró nyomozás kapcsán, másrészt a detektívközhelyek helyett a családfőn, a Hugh Jackman által felejthetetlenül megformált Keller Doveren követhetjük végig a nyomasztó és vészterhes állapot következményeit – röviden: hogy miként reagál lánya eltűnésére? A film kapcsán különben teljesen megérdemelten sok mindenkit szokás dicsérni a stábtagok közül (ha már én is felhoztam Guzikowskit) és a színészek közül is, ám a két vágóról, Joel Coxról és Gary D. Roach-ról nem divat szót ejteni. Pedig sok egyéb mellett a vágások is hozzátesznek a Fogságban erejéhez azáltal, hogy nem zárják rövidre a jelenetek feszültségeit, inkább kitartják azokat vagy akár a cselekményben egy-két ponton elsötétülő kép vezet ki bennünket baljósan egy-egy jelenetből (például, amikor Loki Doverék lányával a kórházhoz ér), és ezekkel az apróságokkal is ellensúlyozni tudja azt az alkotás, hogy a szereplők lélektanából ki vagyunk rekesztve. Hogy noha személyes drámát kapunk Dover meghatározó szála révén, az elbeszélés mégis kissé – és ez stílusbravúr – személytelenítő.

Ezzel a finom súlypontváltással – hogy javarészt lánya eltűnésének hatását követhetjük Keller Doveren – a film a nyomozás stagnáló részletei mellett egy jóval elevenebb térbe is berántja a nézőt. Dover karakterén keresztül megtapasztalható milyen az, amikor a különféle társadalmi szerepekhez kötődő morálok szembekerülnek, miképpen semmisítik meg egymás értelmét. Anna édesapja ugyanis triplatraumát szenved el. Egyrészt elveszti a lányát, másrészt meginog saját családfői kompetenciáiban környezetével együtt (a fia is elbizonytalanodik, számon is kéri édesapját, mire az agresszívan reagál erre), harmadrészt lelki sebeket ejt magán is, miközben az általa kijelölt bűnbakot kínozza. A narratívában szép lassan az bontakozik ki előttünk, hogy ahelyett, hogy egyre közelebb járnánk Anna és Joy elrablójához, egyre csak távolodunk a moralitások értelmességétől és az apa épelméjűségétől. Mi több, az apa bontakozik ki előttünk a cselekmény folyamán mind a bűnök elkövetőjeként, mind a bűnhődés és a büntetés elszenvedőjeként. Ekképpen még szimbolikus is, hogy Dover egy gödörben köt ki és nyitott a film vége, nem találják, mintha valóban csak arra ítéltetne a szó szoros értelmében vett ember, hogy semmivé váljon a morális paradoxonok kereszttüzében, hogy örökre elnyelje a társadalom gödre. Mintha a Fogságban ezzel kicsit állást is foglalna amellett, hogy a morál megszűnése egyben a létet is megszünteti.

De mi ez a bizonyos paradoxon? Az egész ott kezdődik, hogy a film abszurditása impliciten elválasztja egymástól az apa és az ember fogalmakat. Azzal szembesülünk, hogy Dover esetleges tétlensége rossz apaként predesztinálná őt saját szemében, míg azok a tettek, amelyekhez hirtelen folyamodhat, még ha egyfajta apai/családfői lelkülethez, kötelességtudathoz is csatolhatók, voltaképpen rossz emberré teszik őt. Ez a helyzet a morál tragédiája, mely egyben annak létezését is dekonstruálni tudja, hiszen a két szerep közül bármelyiket ölti magára Dover csak önmagán belül lesz „értékes”, viszonyítva mindenképp értékét veszti nem csak a saját szemében, a társadalom szemében is, a törvények szabályrendszerén belül is. Egy efféle világban pedig, ahol sem a tetteknek, sem a tétlenségnek nincs értelme, ott az emberi létezés alapvetően is látszólagos, az abszurd miatt célját veszti és a moralitás egyenes útja is labirintussá avanzsál – kifordul magából az erkölcs: többé már nem a bizonyosságot szolgálja, hanem a bizonytalanságot. Sőt, ez egyenesen egy olyan valósághoz vezet, amelyet épp ugyanilyen abszurd az alapvető/hagyományos morál felől felfogni és vizsgálni.

A Hetedik című klasszikus végén Brad Pitt karaktere – David Mills nyomozó – egészen hasonló abszurditásban találja magát, egy olyan létállapotban tárul elénk Pitt karakterén keresztül az ember, amelyben a pesszimizmus nem az értelemből származik, hanem az értelmetlenségből. Villeneuve a Fogságban esetén épp egy ilyen természetű pesszimizmusra építi a film atmoszféráját és közvetetten fellelhető egzisztenciális filozófiai konklúzióit: amelyben a pesszimizmus nem az én halálához, hanem az én moráljának(!) a halálához vezet – és ezzel társadalmi szerepének, közösségi természetének felértékelődéséhez is. A Fogságban forgatókönyve nem él Dover kapcsán jellemrajzzal, más kapcsán sem, például Loki nyomozót is csak a munkáján keresztül ismerjük meg, esetleg a tetoválásai és a stikkes pislogásai (Jake Gyllenhaal elképesztően érett alakításának köszönhetően) hívják „játékra” a befogadót, hogy az maga építsen köré mítoszt. Jelen esetben pedig a jellemrajzok nem értelmeződnek hibaként, az esszenciáját adják a látottaknak, a feszültségnek is, mert a narratíva folyamán úgy tárulnak elénk a karakterek döntései és vívódásai, hogy közben nincs hozzájuk „kézikönyvként csatolva” semmi, amiből következtethetnénk arra, hol lesz a brutalitás határa, lesz-e egyáltalán határa? Nem mintha a brutalitás lenne a film ábrázolásának centrumában, inkább a brutalitás egyénre mért hatása, no nem az áldozat felől vizsgálva, hanem, hogy az elkövető miképpen reagál saját tettére. A jellemhiányok pedig nem csak ezt segítik elő (hogy a szereplők, pontosabban többnyire épp Dover határait nem ismerjük még előre), hanem azt is, hogy Villeneuve filmje ne személyiséghez kösse a morális problematikát, inkább általánosságban az emberhez – amit az elbeszélés módjával ér el.

A szereplők drámája szép lassan egy egész amerikai kisvárosra is kiterjeszthetővé válik, egy olyan kisvárosra, melyre sokkal inkább a nagyvárosi nemtörődömség jellemző: az emberek nem nyitott könyvek egymás számára, nem terjengenek furcsa pletykák a levegőben, nincs ott a titok az atmoszférában, az itt élő embereket mégis titkok határozzák meg: vegyük akár a papot, akár Holly Jonest, Alex nagynénjét vagy épp Lokit. Valahol az is hátborzongató a Fogságban cselekményében, hogy maga a város nem asszisztál, pusztán erős háttérdíszlet marad, nem kapunk arra vonatkozó jeleket, hogy bárki bármiért aggódna az érintetteken kívül, akár bárki aggódna az érintettekért. És ez még szorongatóbbá teszi egyrészt a Dover és a Birch család helyzetét, traumafeldolgozásának közösségi lehetőségeit, másrészt a világképet is, hogy még egy ilyen eset sem mozdít ki a komfortzónájából egy társadalmi gépezetet. (Abszurd lehet elsőre, ha olyasmit dicsér vagy elemez egy cikkíró, ami a filmben nincs benne, de egy ábrázolást az is jellemez, sőt talán az jellemez leginkább, mi az, amit szelektált, mert az ábrázolt világra ennek is lehet bőven okozata.)

A fizikai nyomozás egy olyan dolog, amelynek (nem csak adminisztratívan) van egy eleje és van egy vége, egy ügy elkezdődik és legalább esély is van a végleges lezártára. Viszont a mentális nyomozás, akár az én utáni nyomozás vagy épp egy trauma feldolgozási módjainak vizslatása pont olyan, mint egy csapda, amit labirintusnak álcáznak: nemhogy véggel nem rendelkezik, az elejére sem lehet visszatalálni. Az ember épp ezeknek a fogságában él, identifikálja magát, a lét valamennyi abszurditása is morális ellentmondásokból adódik, amelyek felőrölik a pszichét.

Avagy az emberi létezés is talán csak egy logikus egységnek tűnik, épp mint egy labirintus, amelyről idő közben esetlegesen kiderülhet, hogy nem is logikus – attól a pillanattól pedig az emberi létállapot legalapvetőbb tulajdonsága az elveszettség lesz, amely állapotban már nem csak másoknak, de önmagának is kiszolgáltatott, mert a valóság logikája lelepleződött és abszurdnak találtatott, az egyén pedig előbb őrül meg, minthogy vissza tudná állítani az értelem illúzióját.

A film szorongatása, a lélek és a lét klausztrofóbiája a skandináv krimik és thrillerek hangulatvilágához csatolja a Fogságbant, elmarasztalni maximum azért lehet, mert a Maria Bello által megformált Grace Dover traumafeldolgozó folyamatai nincsenek ráhatással a film közegére.

Értékelés: 10/9

Képek: IMDb, TMDb

1962 megtekintés.

Megosztás:

1 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>