Hogyan lehet felnőni egy olyan hős képéhez, aki már nem lehet ott nekünk, hogy bizonyítsa, mennyire rendben van elcseszettnek lenni. Judd Apatow halálosan vicces, illetve inkább halállal viccelődő filmjéről készült enyhén spoileres kritikánk következik.
Az idei év egyik legjobb, egyszerre érzelmesnek és viccesnek ígért filmje a Staten Island királya. A producer/rendező Judd Apatow korábbi filmjei alapján (Megborulva, Koszorúslányok, Csajok) valóban erre számíthat a néző: másfél óra kikapcsolódás, jól ülő poénok, amik sokszor vállalhatatlanul szórakoztatóak. Nagyon azonban mégsem kell szégyenkeznünk, hogy ezeken nevetünk, mert Apatow-nak jó szokása valós emberi problémákkal, sőt néha drámai vonulattal súlyt adni amúgy súlytalan témáinak. Így azért kijelenthető, hogy a magasabb színvonalú vígjátékok közül választ, aki az ő repertoárjából válogat.
Nincs ez másként most sem, sőt a drámai szállal mondhatni fölé is lőttek az elvárásnak, mert egy apját, és általa önmagát elvesztő fiatal fiúról szól ez az alkotás. A film időzítése sem lehetne ideálisabb; a motiválatlanság és a komfortzónánk elhagyására való képtelenség érzése nem is állhatna közelebb hozzánk, mint ebben a 2020-as évben. Talán túl közel is vagyunk ahhoz, hogy meglássuk a film korszakalkotó és újító jellegét, ami az említett magaslatokba repítené a produkciót.
Scott egy huszonnégy éves srác, aki anyjával és húgával él egy borzalmasan átlagos Staten Island-i sorházban. Ambíciói egy felszolgálói munkánál és saját testének teljes kitetoválásánál nem viszik tovább. Üres óráit a valósággal való szembesülés elkerülése érdekében füvezéssel és a haverjai pincéjében való lógással tölti. Akik, családjához hasonlóan, ítélkezés helyett elfogadják, hogy a fiú huszonnégy évesen életcél, munka és egészséges emberi kapcsolatok nélkül tengeti a védett fiatalkort. Bár a film eddig egészen jó képet fest az elfogadásról, a néző még a saját nyomorára is képes kicsit elfogadóbban tekinteni, látva, hogy mennyire jól kezeli mindezt Scott környezete. Mindeközben én azért látom az említett környezet felelősségét is a dologban. Egy ennyire elveszett, de abszolút nem reménytelen fiúnál igenis szükség lenne a kicsit erőszakosabb fellépésre, ami kimozdítaná őt ebből az “életművészetnek” álcázott, de szinte kataton életeleji válságból. Az anyjával (Marisa Tomei) ápolt kapcsolata, bár zavarba ejtően nyílt és laza, mégsem elég őszinte ahhoz, hogy feldolgozzon egy ilyen problémát. A hasonszőrű lecsúszott srácokból álló szedett-vedett haveri társaság – ahol a barátság és hovatartozás érzése nagyobb addikció, mint a drogok, amiket használnak – elfogadásukkal csak még tovább mélyítik ezt a jelenséget. Minden ellene és döntései ellen felmerült érvet felülír a film alapját képező tény, hogy Scott tűzoltó apja a fiú kiskorában elhunyt egy bevetés során. Környezete együttérzése és megértése egy ponton túl már nem segítség, viszont teret ad a fiú egyre hülyébb húzásai számára. Látva, hogy a hőshöz már sosem érhet fel, olyan messzire rugaszkodik a kialakult képtől, amennyire csak tud. És be kell látni, ebben viszont elég ügyes. A valóságtól és önmagától való eltávolodást egy érdekes fordulat állítja meg, amikor az anya tizenhét év után új pasival állít haza, aki a móka kedvéért, szintén tűzoltó. Ray (Bill Burr) feltehetően kevés Dr. Spock könyvet olvasott és a gyászoló lélekről való elmélkedés sem tartja ébren éjszakánként. Régi vágású “szedd már össze magad, fiam” hozzáállásával felborítja a fiú eddigi életét és olyan döntésekre kényszeríti, amitől ő lesz ugyan az egyetlen negatív szereplő, de közben a cselekmény és Scott életének előremozdulása is az ő nevéhez fűződik. Kettejük harca viszi a film második felét és nyitja meg idétlenül vicces és emberi szituációkon keresztül a fiú eddig egydimenziós világát, belerángatva őt abba a való világba, amitől már csaknem teljesen elidegenedett.
Judd Apatow, ahogyan korábban is írtam, szokatlanul mélyre nyúlt, mikor alapot keresett ehhez a vígjátékhoz. A valós háttér és a társadalomkritika mellett, ami átszövi az egész alkotást, igazából csak mellékszálként, vagy emésztéskönnyítőként jelenik meg a humor, ha figyelmesen nézi a befogadó. Scott (Pete Davidson) az egyik mintapéldánya az utóbbi évtizedekben rohamosan bővülő társadalmi rétegnek. Teljes tanulmányt lehetne arról írni, milyen tényezők befolyásolják a fiatalok egyre növekvő céltalanságát, egymástól és végső soron önmaguktól való elidegenedésüket, ami teljes elveszettséghez, destruktív viselkedéshez és mentális betegséges színes skálájának megjelenéséhez vezet. Az ok-okozati összefüggések a Facebook megjelenésétől a gazdasági válságig vezetnek, a nyugati társadalmak jólétét kívánt cél helyett pedig kiváltó okként jelölik meg. A film emellett igaz történeten alapszik, olyannyira, hogy magának a főszereplőnek a valós életét dolgozza fel nagy vonalakban. Pete Davidson édesapja valóban tűzoltó volt, aki munka közben hunyt el, de nem egy hotel leégése, hanem a 9/11-es szolgálatteljesítés során. A készítők valószínűleg nem szerették volna, hogy ez álljon az események középpontjában, nem a katasztrófát, hanem az egyénre gyakorolt hatását szerették volna bemutatni. Ez sikerül is. Scott szinekdochéként értelmezhető a 9/11 utáni Amerika tekintetében. Ahogyan a tragédián próbálja túltenni magát, de a történtektől továbbra is megbénulva motiválatlanságban, a további veszteségektől félve pedig, a külvilág felé túlkapó reakciókban nyilvánul meg a máig tartó gyász. Ilyen értelemben a tetoválások a társadalom szintjén magának a filmnek feleltethetőek meg, amely művészeti alkotásként, Scott öngyógyító önkifejezéséhez hasonlóan a nemzettest fájdalmát hivatott enyhíteni. Mindemellett kapunk egy megkésett felnövéstörténetet is, melynek során a fiú befelé forduló, egydimenziós világa az élettel való kénytelen konfrontáció során lassan beenged más nézőpontokat, és finomít némileg a szélsőséges, egyigazság alapú világlátásából is.
Ehhez pedig elsősorban az vezet, hogy Ray révén betekintést nyer abba a világba, aminek eddig a környékét is fájdalmas sebként kerülte. Akaratlanul, de terápiás jelleggel végiggyalogol a gyógyulás hátralévő lépésein, miközben saját apjává válik, akiről kiderül, hogy fikarcnyit sem volt különb a fiánál. Egy családját és munkáját imádó, de drogos és hozzá hasonló problémákkal küzdő, egyszerű ember volt. Ahogy a piedesztálról lebukdácsoló apjáról alkotott képe egyre közeledik a sajátjához, úgy érik a fiú férfivá az ő nyomdokaiban botorkálva. Ray és a tűzoltócsapat szuperül hozza az egymást folyton szívató, de a másikért meghalni is kész bajtársiasságot, ami a kisgyerek és kutya motívum után a leghatékonyabban tapasztja oda a nézőt a képernyő elé. Mert epedve várjuk az ilyen fájdalmas, de vicces jeleneteket, ahol megmutatkozik a barátság mibenléte és, aminek mi is betegesen a részévé akarunk válni, hogy érezzük, tartozunk valahová.
A poénok, a szarkazmus, az Apatow-féle idétlenül kínos/kínosan emberi párbeszédek tehát ülnek és jól támogatják a történetet.A mellékszereplők kidolgozatlansága Davidson csillogása mellett alig észrevehető, mégis kicsit mirelit karaktereket kapunk a gyermekeiért keményen hajtó nővér és a kissé poroszos, bajszos tűzoltó szerepében. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amelyen szerintem elcsúszik a produkció. A film durva és magával ragadó hangulatát nem támogatja jól egy 136 perces, szinte one man show- felépítésű film, mert amilyen erősen hatnak a látottak a játékidő háromnegyedéig, annyira ellaposodik és érdemtelenségében elveszti átütő erejét az amúgy fontos üzenet. A fölösleges perceket pedig, a legfontosabb karakterfejlődési pillanatoknál olyan túlzóan idilli, fintorkeltő klisékkel töltötték ki, amelyek bár magával ragadóak és kétségtelenül hozzák a pozitív érzetet, de méltatlanok a film addigi színvonalához és a téma fontosságához mérten is. Így mindent összevetve tehát úgy gondolom, talán Scott az az antihős, akire szüksége van, de nem az, akit érdemel a fiúhoz hasonlóan gyászból gyógyuló Amerika.
695 megtekintés.
0 comments