Holnap debütál Ryan Murphy legújabb projektje, a Netflix saját gyártású, Ratched című sorozata. A név ismerős lehet sokak számára, hisz nem kisebb vállalkozásra adták a készítők a fejüket, mint több évadon átívelő karaktertanulmányt és háttértörténetet vázoljanak fel az egyik legismertebb filmes gonosz, Ratched nővér számára. Az eddigi marketinganyagok alapján vérbeli Murphy-univerzum állomásra számíthatunk, ami inkább tűnik egy American Horror Story-évadnak, mint egy kultklasszikus előzményének. Ezúttal egyértelműen a szadizmus manifesztációjának lehetünk majd szemtanúi, ami egészen különös, főleg, ha mai szemmel nézzük újra a Száll a kakukk fészkére drámát.
Milos Forman rendezése méltán szerepel a filmtörténeti klasszikusok között, köszönhetően a döbbenetes színészi munkának és a főgonosznak, legalábbis annak a karakternek, akit negatív színben igyekeztek feltüntetni. De valóban Ratched nővér a megtestesült ördög?
Egy elmegyógyintézet kiegyensúlyozottnak mondható mindennapjaiba csöppen bele Patrick McMurphy (Jack Nicholson), akit a börtönből helyeztek át, hogy megállapítsák; valóban elmebeteg vagy csak szimulál, hogy elkerülje a büntetés végrehajtást. Az intézmény rendjéért Mildred Ratched (Louise Fletcher) főnővér felel. Szigorú szabályok, évek alatt bejáratott házirend és a teljes kontroll biztosítja a körülményekhez képest rendezett intézeti életet. McMurphy viszont ahhoz szokott, hogy a maga uraként azt tehessen, amit csak akar. Már érkezése pillanatában egyértelművé válik számára, hogy Ratcheddel egymás ellentétei, a férfi felbolygatná az intézmény életét, míg a nő minden áron megőrizné a rendet.
Még gyerekként láttam először a filmet, de már akkor sem értettem, mi az ijesztő Ratched nővérben. Most, a sorozat kapcsán újranéztem és egészen más képet kaptam róla, mint ami az eredeti cél lehetett. Mivel egy adaptációról van szó és az eredeti regényt még nem volt alkalmam elolvasni, csak a filmben látott karakterekről tudok véleményt alkotni.
Az eseményeket McMurphy szemén át látjuk, ő a hősünk, a pozitívnak szánt azonosulási karakter. A férfi viszont végtelenül nárcisztikus, rendkívül karizmatikus, konkrétan egy anarchista. Számomra az első perctől kezdve unszimpatikus, harsány, vibráló, mégis megkapó személyiség, aki képes befolyásolni, manipulálni másokat. Nincs nehéz dolga, hisz mentális betegségekkel küzdő páciensek közé került, akik megszokták a mindennapi ritmust, McMurphy érkezése viszont színt visz hétköznapjaikba. Az egyik legnagyobb problémám, hogy a film egyáltalán nem fektet hangsúlyt a pszichológiai motívumokra. Mintha elfelejtették volna, hogy egy 70-es évekbeli elmegyógyintézet szolgál helyszínéül a cselekménynek. Nem egy börtön, ahol elítéltek élnek vagy szanatórium, ami terápiával próbál segíteni a pácienseknek. Kapunk egy csapatot, akik egyértelműen betegek, játékuk minden pillanata erre enged következtetni, de semmit nem tudunk meg mentális betegségeikről. Csak sejthető, hogy sokkal komolyabb problémákról van szó, mint, amit látunk. Az elszórt terápiás módszerek megjelenítése pontosan illenek a kor pszichológiai megközelítéseibe, éppen ezért felháborítóak is, viszont ezekért nem a főnővér a felelős.
Ratcheddel való szembenállása az első pillanattól kiélezett, a narratíva pedig óriási hangsúlyt fektet arra, hogy egy szörnyetegnek fesse le a nőt. De érdemes kicsit körbepillantani a karakter környezetén. Egy olyan osztályt vezet, ahol katatón betegek is vannak, súlyos és kevésbé extrém esetek. Nőként irányítja a mindennapokat és az évek során döntéshozói pozícióba küzdötte fel magát az intézményen belül. Érdemes megnézni, hogyan viselkedik a munkatársaival. Végtelenül udvarias, kimért, egy szemernyi személyeskedést sem enged meg magának, de közben védelmezi is őket. A kritikus pillanatokban abszolút hidegvérű és objektív marad, sőt mi több, el is magyarázza tetteit és azok következményeit. Olyan, mintha valóban törődne a lakókkal és folyamatosan egyensúlyozik a borotvaélen táncoló harmóniával. Külön kiemelném a fiatal nővérrel való kapcsolatát, mint egy mentorként lép fel mellette, miközben magát a nővérkét is rabul ejti McMurphy személye, amit Ratched is érzékel. Több jelenet is a két főszereplő közötti párbeszédet használja gyújtósként és mozgatórugóként. Első látásra úgy tűnhet, a nő a berögződések megszállottja, kontrollmániás és régimódi. Terápiás beszélgetései mindenképp erre engednek következtetni, de itt sem szabad elfelejteni a kort és az akkor alkalmazott módszereket. Nyilvánvalóan nem nyitott az újításra, nem konstruktív és előremutató, de pontosan tudja, ha egyetlen egyszer enged a férfi provokációinak, követeléseinek, oda a tekintélye, ami nélkül képtelen lenne irányítani az osztályt. McMurphy folyamatosan provokálja, amit ki is mond, nem érzi a súlyát a helynek, ahová megfigyelésre került, tettei következményét. Több esetben is veszélyezteti a bent lakók testi épségét, ami film pedig úgy kezeli ezeket a karaktereket, mint ártalmatlan, bohókás, képregény szereplőket, nem, mint egy elmegyógyintézet lakóit.
Vannak bizonyos jelenetek, melyek a főnővér szadizmusát volnának hivatott kiemelni. Ezen a pontos kénytelen vagyok cselekményleírásba bocsájtkozni, hogy elemezhessem a karakterek reakcióit, viselkedésüket, ezért, aki esetleg még nem látta a filmet, tekerjen csak tovább.
SPOILER
Az intézményi életben központi szerepet kapnak a napi terápiás beszélgetések, melyek inkább hasonlítanak egy anonim segítőkörre, mint valódi pszichológiai/pszichiátriai terápiára. Ezeken az alkalmakon a nővér vezetésével a páciensek saját problémáikat hozzák fel, a többiek pedig megvitatják. Ratched nem egy pszichológus, és még ha az is lenne, ne felejtsük el, hogy mikor játszódik a film, ezért ne is számítsunk építő jellegű, gyógyulási fázist elősegítő beszélgetésekre. Az egyetlen furcsaság, ami a nő terhére róható, hogy nem irányítja a párbeszédet és, mintha valóban a megalázás lenne a cél. Viszont igen hamar átalakulnak ezek az alkalmak McMurphy különböző, rebellis kéréseinek taglalásává. A férfi mintha minimum a szabadságát töltené, meccset akar nézni, megváltoztatva ezzel a házirendet. Ratched ahelyett, hogy egy arrogáns válasszal hárítaná a kérést, először elmagyarázza, hogy ez miért nem jó ötlet – vannak olyan betegek, akiket megborítana egy ilyen szintű változtatás, ezzel kár vitatkozni, elmegyógyintézetben vagyunk és a nővér pontosan tudja, milyen kevésen múlik a harmónia -, majd lehetőséget biztosít a szavazásra. Másnap újra visszatérnek az óhajra, megismételt szavazással, ami szintén nem jár sikerrel, ami könnyen értelmezhető lenne az autokratikus rendszer megnyilvánulásának, de McMurphy az, aki nem tartja egyenrangú embernek, szavazásra és döntésre képtelen személyeknek a beszámíthatatlan, katatón vagy súlyos problémával küzdő társait. Ratched azt is pontosan érzékeli, hogyha az elején, egy ilyen kérésnek engedne, azonnal odaveszne a tekintélye és egyre extrémebb változtatásokat kellene eszközölni, csak, hogy a férfi jól érezze magát.
Másik alkalommal sokkal inkább kiéleződik a helyzet, mivel az egyik beteg rohamot kap, mert elvették a cigaretta készletét. A nővér akkor is elmagyarázza, hidegvérrel, hogy a pénzt és cigarettákat kiadagolják nekik, mivel McMurphy kaszinóvá alakította a fürdőt és elnyert tőlük minden effajta értéket. Ebben ismételten nem az elnyomás szimbólumát látom, hanem egy ésszerű rendszert, ami a körülményekhez képest fent tudja tartani a rendet. Természetesen a jelenet eldurvul, megint csak McMurphy önbíráskodása miatt.
Egy másik kulcsmomentum, mikor McMurphy elköti az intézeti buszt, hogy beszámíthatóbb társaival elmehessen horgászni, mulatni és örömlányozni. A film abszolút úgy kezeli ezt a jelenetsort, mintegy terápiás alkalmat, mert lehet, hogy a társaság jól érzi magát, de a nyílt vízen, mentális betegekkel bármi történhetett volna. Sajnos itt vált egyértelművé számomra a karakterek egysíkúsága, hisz ők nem ártalmatlan, bohókás urak.
A kórházbeli kínzásokat igyekeznek az elektrosokk terápiával bemutatni, de itt is érdekes, hogy egyik „büntetést” sem Ratched dönti el, hatalmában sem áll, mindezeket a kórházigazgató felügyeli és akkor ez bevett szokás volt.
A film tetőpontjának szánt jelenetsor számomra ismét Ratched profizmusát emeli ki. Mikor meglátja, mi lett az osztályból egy éjszaka alatt, meg tudja őrözni a hidegvérét és azonnal cselekedni, rendet tenni. Viszont a felháborodottság teret enged a szubjektív véleményének is, amiből látszik a saját erkölcsi normája is, ami nem méltó egy profihoz, mégsem gondolom, hogy a megnyilvánulását követő eseménysor az ő hibája lenne. McMurphy erre adott reakciója pedig több mint felháborító és felelősséghárító, ami felveti a legnagyobb kérdést is, amit a film megválaszolatlanul hagy.
A címből kiindulva az egyik karakter olyan helyre került, ahová nem való. De vajon McMurphy a kakukk, ami más fészkébe szállt? Egy visszaeső bűnözőről van szó, akinek rovásán nemi erőszak is szerepel. Hogy kijátssza a büntetés-végrehajtást, elmebetegnek játssza meg magát, tehát abszolút nem vállal sem felelősséget és el sem ismeri saját szerepét a tetteiben. Az intézetben viszont a megfigyelési időszak végeztével is ott marad, mert betegnek gondolják. Érdekes, de maga Ratched vállalja őt az osztályán, de nem derül ki, hogy azért, mert be akarja törni, vagy motivációt érez, hogy segítsen neki. Az nyilvánvaló, hogy a férfi nem integrálható a társadalomba, vagy egy bűnöző vagy mentálisan beteg. Egyik sem kap hangsúlyt, ezért ő nem jelenítheti meg az átlag polgárt, akitől elveszik a szabadságát. Egyébként, bár nem áll módomban diagnosztizálni, de ez a karaktertípus tűnik fel az Észvesztőben is, Angelina Jolie alakításában, ezért feltételezném, hogy McMurphy is szociopata. De akkor ki a kakukk? Úgy gondolom, aki valóban nem illik a környezetbe az Bromden, vagy Billy, akinek a sorsa valóban tragikus, hisz rajta nem segít az egészségügyi ellátórendszer, sem a társadalmi hozzáállás.
A végére szerettem volna hagyni egy leheletnyi motívumot, ami gyerekként fel sem tűnt. Elképzelhetőnek tartom, hogy a lakók között van egy meleg pár. Közös jeleneteik és a többi karakterrel való interrakciójukból kiderül, hogy rendkívül szoros kapcsolatban állnak egymással, megosztják a fejadagjaikat, cigarettákat és minden esetben egymást védik. Az utolsó jelenetükben pedig összetolt ágyon alszanak. Ez a szál annyira nincs kibontva, hogy szinte csak konteóként lehet jelen, mégis, ha valóban homoszexuálisokat is „kezelnek” (akkoriban még betegségként tartották számon), nem lenne magától értetődő, hogy a „szörnyeteg” Ratched folyamatosan akadályozza az együttélésüket? Egyetlen ellenük irányuló kérdőre vonásban csak a cigaretta adagokról érdeklődik, hogy valóban egymással osztják-e meg.
SPOILER VÉGE
Az alakítások – bár őszintén gondolom, egy színésznek sem volt lehetősége széles skálán mozogni és árnyalnia karakterét – döbbenetesek. Jack Nicholson élete egyik legjobbját nyútja, ami kicsit előre is vetíti A ragyogásban látott színtiszta őrületet. Louise Fletcher karizmája pedig átüt a vásznon, még a tekintete is tiszteletet parancsoló és könnyen lehet, hogy szerepének ambivalenssége is neki köszönhető, hisz érezhetően küzd azért, hogy a főnővér emberi arcát is megmutassa. De a mellékszereplők között feltűnő Danny DeVito, Christopher Lloyd és Brad Dourif – akik ebben a filmben debütáltak – is maradandót játszanak. Douriffot külön említésre méltó, hisz az ő karaktere a példa a kor szűklátókörű pszichológiai hozzáállására, elavultságára és, hogy miért nem működik az ilyen esetben a tekintélyelvűség. Ő az, akin valóban lehetett volna segíteni empátiával, megfelelő terápiával, szorongásoldással.
Kicsit szégyellem magam, hogy belekötök egy ekkora klasszikusba, de tényleg nehéz már úgy értelmezni, amilyennek akkor az alkotók szánták. Hiányoznak a mélységek, a valódi párbeszédek, amik fakadhattak volna a karakterek megtöréséből vagy akár a páciens és gondozó szerepköréből való kiszakításból. Üzenetét tekintve is felületesnek gondolom a bemutatást, hisz érthető az elnyomás, autokrácia ellen való küzdés motívuma, a szabadságvágy vagy a személyiség megtörése, de nem lehet elmerülni benne, hogy igazi valójában tudjam értékelni, értelmezni. Ki merem mondani, hogy a cselekmény és a karakterek megközelítése szexista. Azóta több ismerősömmel is beszélgettem, akik régebbről is ismerik a filmet és érdekes, de bennük is felmerült a felvetett probléma. Van, aki más megvilágításban kezdte vizsgálni, más pedig nem értette az előzménysorozat létjogosultságát, mert soha nem élte meg gonosz karakternek a főnővért.
2304 megtekintés.
