Fülledt partok - An easy girl - kritika

A Netflixre nemrégiben felkerült francia film tavaly a Cannes-i Filmfesztivált is megjárta, mi azonban kicsit csalódtunk a végeredményben.

A sziget, azon belül pedig a tengerpart régóta ismert toposz a művészetben. Egy szinte hermetikusan elzárt, sajátos szabályrendszerrel és fojtogatóan füllesztő atmoszférával rendelkező világ, ahol a gátlások leomlanak. (Persze a szigetnek lehetnek egyéb értelmezései is, jelentheti például magát a társadalmat, de jelen filmnél egyértelműen előbbi interpretáció dominál.). Az azúr víz, a mindent átható homok és a perzselő hőség sok esetben valamilyen radikálisan új életesemény bekövetkeztét jelzik. Rebecca Zlotowski (Belle Épine, Grand Central, Planetarium) rendező negyedik filmjében mindez összekapcsolódik egy másik jól ismert a motívummal, a sorsdöntő nyárral, amelynek során három hónap alatt több évre elegendő személyiségfejlődés vár a főszereplőkre.

A film főhőse, Naïma (Mina Farid) egy alapvetően kockázatkerülő, visszafogott lány, aki nem igazán tudja megélni saját nőiességét. A nyári szünet beköszöntével azonban munkát vállal egy Cannes-i étteremben, hamarosan pedig megérkezik Sofia (Zahia Dehar), a hat évvel idősebb nagynénje, aki teljesen ellentétes személyiség. Lázadó, szabad szellemű, vivid, minden porcikájával lázad a konvenciók ellen, és nem tudja elképzelni, hogy cselekedeteit a saját élvezetén kívül bármilyen más keretrendszerben értékelje. A két markánsan különböző életszemlélet aztán egy furcsa szimbiózist alkot, mely egészen addig tökéletesen működik, amíg Sofia nem kezd könnyed kapcsolatba egy jóval idősebb férfival. A lányok élete ennek következtében fenekestül felfordul, Naïma pedig a nyár végére többet tud meg magáról, mint arra korábban számított.

Egészen különös film az An easy girl. Egyszerűen minden alkotóelem megvan, valahogy azonban az összkép mégsem tud pozitív lenni. Naïma például egy teljesen korrekt karakter. Ő is ismerős alapokból építkezik, de sikerül kellően árnyalni, és alapvetően ebből is látszik, hogy volt koncepciója Zlotowskinak. A félénk, visszahúzódó tinédzser, aki az erős külső behatás és/vagy egy karizmatikus személy hatására kinyílik és elkezdi beengedni a külvilágot, egy jól ismert, de azért nem túlhasznált toposz, amely tökéletes kiindulópont egy ilyen felnövéstörténetnek. Sőt maga az elgondolás, a női szexualitás és a szexuális ébredés középpontba állítása is jó és fontos, hiszen még mindig egy, a művészet tekintetében kevéssé feldolgozott (kiemelkedő alkotások a témában az elmúlt évekből a török Mustang vagy a német Kékről álmodom), némileg tabusított kérdéskörről van szó. Naïma karakteréhez egyébként rengeteget hozzátesz, hogy a kifejezetten ötletes vágás sok esetben hozza a lány változásait asszociatív viszonyba a külvilág reakcióival és Sofia cselekedeteivel. Ha már szóba került a másik főszereplő, nála azért már kiütköznek a film hibái. Először is beszélnünk kell a castingról, Zlotowski ugyanis azt a Zahia Dehart választotta a szerepre, aki egy kifejezetten ismert név Franciaországban. Több botrányba is keveredett az elmúlt években, neve gyakran került a bulvárlapok címlapjára, így kifejezetten kétes megítélésnek örvend hazájában. Zlotowski tehát érezhetően provokatív céllal választott, ám a filmet látva ezt a húzást kicsit öncélúnak értékelhetjük. Dehar ugyanis, amellett, hogy egy valóban gyönyörű nő, nem tudja hozni azt a fajta titokzatosságot, azt az intellektussal vegyes vonzerőt, amit mondjuk az Léa Seydous Ádele életében vagy Lou de Laage a Lélegezz!-ben. A provokáció pedig, hogy ha nem rendelünk hozzá valós tartalmat, akkor csak egy üres póz, egy felvett szerep, egy magunkra erőltetett attitűd marad.

Bár a korrektség kedvéért azt is kell ismerni, hogy nem kapott könnyű feladatot a színésznő. A karaktere rettentően felszínes, egy fiatal végzet asszonya, aki mindenkit az ujja köré csavar. Bár elnagyolt a jellemrajz, végső soron még ez is működhetne, ha nem lennének akár a képi világ, akár a dialógusok terén olyan didaktikus megoldások, mint például a „Carpe Diem” -tetoválás, vagy a sekélyes, nagyotmondó, súlyosan általánosító dialógusok a szabadságról. Egy annyira absztrakt fogalmat, ami valószínűleg mindenkinek mást jelent, nem lehet így lecsupaszítani. Szintén Dehar karakteréhez kapcsolódnak a film explicit jelenetei, melyek esetében ugyancsak némi funkciótlanságot éreztem. Önmagában az éles kontraszt Naïma visszafogottsága és Sofia nyíltsága között működhetne, de a film annyira túlhasználja ezt az eszközt, hogy még ez a pici gondolati mag is tovaszáll. Ami marad, azok az üres, helyenként pozőr jelenetek, amelyek még bár fülledtségükkel szolgálják az atmoszféra megteremtését, nem adnak hozzá sem a karakterekhez, sem a mondanivalóhoz. Pedig lehet ezt jól csinálni, az előbb említette Ádele élete, a nemrégiben bemutatott Normális emberek, vagy hogy mondjuk egy példát az egyenes másik végpontjáról, a Trónok harca például kiemelkedőek abban, hogy az erotikus jelenteket hogy tudják a történetbe integrálni.

Az operatőri munka egyébként tényleg kiváló, Georges Lechaptois kamerája szinte minden pillanatban közel van a szereplőkhöz, emellett a fojtogató atmoszférához a végeláthatatlan tenger és a perzselő napfény ősi ellentéte is hozzátesz. A történetvezetés is okos, Zlotowski játszik a nézői elvárásokkal és szinte végig sugall egy olyan végkifejletet, ami a maga kellemetlenségével mégis következne a történetből, ám egy ponton nagyon okosan és ízlésesen visszavonulót fúj. Mindezek ellenére azonban mégis némileg keserű marad a szájíz a film után, mert a néző jogosan gondolhatja azt, hogy a témában új gondolatokat nem igazán kapott, kissé céltalan és funkciótlan alkotói húzásokat azonban annál inkább. Különösebben elmarasztalni a filmet azonban nem lehet, mert kétségtelenül megvannak a maga pozitívumai, az elszalasztott lehetőséget azonban mindenképpen sajnálhatjuk.

Képek: Finance Rewind, TMDb, The New York Times

3968 megtekintés.

Megosztás: