A Netflixre nemrégiben felkerült francia film tavaly a Cannes-i Filmfesztivált is megjárta, mi azonban kicsit csalódtunk a végeredményben.

A sziget, azon belül pedig a tengerpart régóta ismert toposz a művészetben. Egy szinte hermetikusan elzárt, sajátos szabályrendszerrel és fojtogatóan füllesztő atmoszférával rendelkező világ, ahol a gátlások leomlanak. (Persze a szigetnek lehetnek egyéb értelmezései is, jelentheti például magát a társadalmat, de jelen filmnél egyértelműen előbbi interpretáció dominál.). Az azúr víz, a mindent átható homok és a perzselő hőség sok esetben valamilyen radikálisan új életesemény bekövetkeztét jelzik. Rebecca Zlotowski (Belle Épine, Grand Central, Planetarium) rendező negyedik filmjében mindez összekapcsolódik egy másik jól ismert a motívummal, a sorsdöntő nyárral, amelynek során három hónap alatt több évre elegendő személyiségfejlődés vár a főszereplőkre.

A film főhőse, Naïma (Mina Farid) egy alapvetően kockázatkerülő, visszafogott lány, aki nem igazán tudja megélni saját nőiességét. A nyári szünet beköszöntével azonban munkát vállal egy Cannes-i étteremben, hamarosan pedig megérkezik Sofia (Zahia Dehar), a hat évvel idősebb nagynénje, aki teljesen ellentétes személyiség. Lázadó, szabad szellemű, vivid, minden porcikájával lázad a konvenciók ellen, és nem tudja elképzelni, hogy cselekedeteit a saját élvezetén kívül bármilyen más keretrendszerben értékelje. A két markánsan különböző életszemlélet aztán egy furcsa szimbiózist alkot, mely egészen addig tökéletesen működik, amíg Sofia nem kezd könnyed kapcsolatba egy jóval idősebb férfival. A lányok élete ennek következtében fenekestül felfordul, Naïma pedig a nyár végére többet tud meg magáról, mint arra korábban számított.

An Easy Girl' Review: Carnal Knowledge - The New York Times

Egészen különös film az An easy girl. Egyszerűen minden alkotóelem megvan, valahogy azonban az összkép mégsem tud pozitív lenni. Naïma például egy teljesen korrekt karakter. Ő is ismerős alapokból építkezik, de sikerül kellően árnyalni, és alapvetően ebből is látszik, hogy volt koncepciója Zlotowskinak. A félénk, visszahúzódó tinédzser, aki az erős külső behatás és/vagy egy karizmatikus személy hatására kinyílik és elkezdi beengedni a külvilágot, egy jól ismert, de azért nem túlhasznált toposz, amely tökéletes kiindulópont egy ilyen felnövéstörténetnek. Sőt maga az elgondolás, a női szexualitás és a szexuális ébredés középpontba állítása is jó és fontos, hiszen még mindig egy, a művészet tekintetében kevéssé feldolgozott (kiemelkedő alkotások a témában az elmúlt évekből a török Mustang vagy a német Kékről álmodom), némileg tabusított kérdéskörről van szó. Naïma karakteréhez egyébként rengeteget hozzátesz, hogy a kifejezetten ötletes vágás sok esetben hozza a lány változásait asszociatív viszonyba a külvilág reakcióival és Sofia cselekedeteivel. Ha már szóba került a másik főszereplő, nála azért már kiütköznek a film hibái. Először is beszélnünk kell a castingról, Zlotowski ugyanis azt a Zahia Dehart választotta a szerepre, aki egy kifejezetten ismert név Franciaországban. Több botrányba is keveredett az elmúlt években, neve gyakran került a bulvárlapok címlapjára, így kifejezetten kétes megítélésnek örvend hazájában. Zlotowski tehát érezhetően provokatív céllal választott, ám a filmet látva ezt a húzást kicsit öncélúnak értékelhetjük. Dehar ugyanis, amellett, hogy egy valóban gyönyörű nő, nem tudja hozni azt a fajta titokzatosságot, azt az intellektussal vegyes vonzerőt, amit mondjuk az  Léa Seydous Ádele életében vagy Lou de Laage a Lélegezz!-ben. A provokáció pedig, hogy ha nem rendelünk hozzá valós tartalmat, akkor csak egy üres póz, egy felvett szerep, egy magunkra erőltetett attitűd marad.

Bár a korrektség kedvéért azt is kell ismerni, hogy nem kapott könnyű feladatot a színésznő. A karaktere rettentően felszínes, egy fiatal végzet asszonya, aki mindenkit az ujja köré csavar. Bár elnagyolt a jellemrajz, végső soron még ez is működhetne, ha nem lennének akár a képi világ, akár a dialógusok terén olyan didaktikus megoldások, mint például a “Carpe Diem” -tetoválás, vagy a sekélyes, nagyotmondó, súlyosan általánosító dialógusok a szabadságról. Egy annyira absztrakt fogalmat, ami valószínűleg mindenkinek mást jelent, nem lehet így lecsupaszítani. Szintén Dehar karakteréhez kapcsolódnak a film explicit jelenetei, melyek esetében ugyancsak némi funkciótlanságot éreztem. Önmagában az éles kontraszt Naïma visszafogottsága és Sofia nyíltsága között működhetne, de a film annyira túlhasználja ezt az eszközt, hogy még ez a pici gondolati mag is tovaszáll. Ami marad, azok az üres, helyenként pozőr jelenetek, amelyek még bár fülledtségükkel szolgálják az atmoszféra megteremtését, nem adnak hozzá sem a karakterekhez, sem a mondanivalóhoz.  Pedig lehet ezt jól csinálni, az előbb említette Ádele élete, a nemrégiben bemutatott Normális emberek, vagy hogy mondjuk egy példát az egyenes másik végpontjáról, a Trónok harca például kiemelkedőek abban, hogy az erotikus jelenteket hogy tudják a történetbe integrálni.

An Easy Girl : How Good Is This Latest French Film On Netflix ...

Az operatőri munka egyébként tényleg kiváló, Georges Lechaptois kamerája szinte minden pillanatban közel van a szereplőkhöz, emellett a fojtogató atmoszférához a végeláthatatlan tenger és a perzselő napfény ősi ellentéte is hozzátesz. A történetvezetés is okos, Zlotowski játszik a nézői elvárásokkal és szinte végig sugall egy olyan végkifejletet, ami a maga kellemetlenségével mégis következne a történetből, ám egy ponton nagyon okosan és ízlésesen visszavonulót fúj. Mindezek ellenére azonban mégis némileg keserű marad a szájíz a film után, mert a néző jogosan gondolhatja azt, hogy a témában új gondolatokat nem igazán kapott, kissé céltalan és funkciótlan alkotói húzásokat azonban annál inkább. Különösebben elmarasztalni a filmet azonban nem lehet, mert kétségtelenül megvannak a maga pozitívumai, az elszalasztott lehetőséget azonban mindenképpen sajnálhatjuk.

Képek: Finance Rewind, TMDb, The New York Times

2388 megtekintés.

Megosztás: