Az Erőszakos múlt nagyon sok szék között képes a padlóra zuhanni. Egyedül az elbeszélési stílusa érdekes, de sajnos az is szinte hiába, ha közben az a műfajt és az (azzal járó) atmoszférát is gyengíti.

Egy státusz démona

David Cronenberg kultuszrendező. Hogy ez mit jelent? Röviden: klassz pontszámokat, nagy szavakat, túl megengedően intellektualizáló értelmezői gesztusokat. A kultuszrendezők kapcsán könnyen előáll az a szindróma, vagy teszem azt, inkább egyenesen képzavar, hogy a felsorolt hízelgő tényezők mellé érvek nem igazán párosulnak a recepció részéről. Ha mégis, akkor bosszankodva állapíthatjuk meg, olyan dolgok kaptak baráti ölelést és pozitív hangnemű narrálást a kritika „közbeszédjétől”, amelyek egy nem kultuszrendező által dirigált produkció esetén negatívban részesülnek – mert nyilván (nyilván… egyébként nem hiszem el!) a vitakultúránk nem ismer mást, csak a szélsőségek sablonjait és ezeknek kicsinyes forgatását, nem mintha ne lehetne pusztán leíró jelleggel, analitikusan állítani dolgokat egy filmről vagy bármilyen műalkotásról. Mindez persze alapvetően is rámutat a „kritika” (milyen kritika a nem önreflexív kritika[?]… hiteles biztos nem) egyik legnagyobb rákfenéjére: hogy az nem tud reflektálni a saját maga által teremtett kultuszokra, nem tudja a saját előítéleteit felülvizsgálni. Ez két dolgot eredményez. Egyrészt egy idegesítően öncélú és üres, ám annál könnyebb utat kínál a kritikus számára, hiszen padlógázzal lehet nyomni a pedált a biztonsági játék irányába: hogy aki egy ideig elég jó volt, arról kötelező megírni, hogy továbbra is/még mindig az, így talán akkor sem nézik hülyének a szerzőt, ha nincsenek érvei és a filmet sem érti. Másrészt ugyanígy, ahogy előbbinek sem, a rendezőnek sem kell már felelnie magáért, felel érte a kritikus, ha kell, ha nem, ne aggódjunk, alázatosan felelni fog érte, hogy az álsznobizmus oltárán áldozhasson. Mert még a sznobizmust sem tudják egyesek rendesen csinálni: egy igazi sznob ugyanis nem fogja összepiszkítani az alsóneműjét holmi kultuszoktól.

Identitás nélküli film az identitásról

Cronenberg 2005-ös, Erőszakos múlt című filmje is ilyen, „a tanár kiskedvencének dolgozata”, melyben lehetnek helyesírási hibák, lehetnek slendriánságok, ugyan, nemhogy mindennek ellenére, még ezeken keresztül is többet lát a dolgokba az általános recepció/a „tanár”. Pedig az Erőszakos múlt úgy zuhan megannyi szék között a padlóra, hogy az már-már abszurd, még ha nem is törik össze közben teljesen. Ha szerzői filmként tekintünk rá, túlságosan műfajinak tűnik. Ha műfaji alkotásként vizslatjuk, túlságosan szerzőinek láttatja magát. A szórakoztatás/a popcorn-jelleg felől közelítve sablonjai, közhelyei ellenére is vékony. Művésznek pedig elhibázott, mert olyan kérdésekre akar választ adni, melyeket többnyire fel sem tesz, ami önmagában nem lenne baj, de közben a néző számára sem teremt kellően önreflexív, metaforikus vagy épp szimbolikus, sokoldalú közeget ahhoz, hogy az legalább a befogadói aktivitás révén feldobhassa azokat a dilemmákat magának, amitől a film is fajsúlyosabbá válna. Cronenberg jelen produkciója 96 perces játékideje alatt nem tud többet állítani annál, mint amennyit már 1,5 másodperc alatt elolvasható címével is megfogalmaz: az vagy, ami/aki voltál. Nem beszélve arról, hogy állítása filozófiailag is hamiskás: logikusnak logikus, csak épp problémahárítóan sematizáló, szűklátókörűen sztereotip ez a világkép.

A film központi témája az identitás, amely fogalom nem csakhogy alapvető emberi létszükséglet, mind filozófiai, mind hétköznapi, mind tudományos értelemben rendkívüli fontossággal bír. Ehhez képest az Erőszakos múlt mindösszesen annyit tud mondani az identitásról, hogy a múlt meghatározza a jellemet, vagyis megadja a legegyértelműbb és legsematizálóbb választ a klasszikus „ki vagyok én?” kérdésre. És azt sem szabad elfelejteni, ahogy a családon keresztül is megadja a választ Cronenberg: például az apa-fia reláció mentén, amelynek értelmében a fiú olyanná válik, mint az apja. Egyszerűen nem csak arról van szó, hogy a film klisésen kezeli a kijelölt témáját, hanem arról is (sőt inkább erről), hogy közel sem elég árnyaltan teszi. Olyan állításokat tár a néző elé konklúzióként, amelyek maximum egy premisszának elegendőek (vagy kortárs kontextusban nézve már annak is eleve sekélyesek). Emiatt egyrészt az identitás kérdéskörén belül sem bír saját karakterisztikával a film, magyarul: nincs önálló üzenete, de nem is nyit kritikai horizontot az identitás fogalmára. Másrészt például a film hangulatvilága meglehetősen kidolgozatlan, átgondolatlan: mind a szikárság, mind a minimalizmus funkciótlan, voltaképpen semmit adnak hozzá az Erőszakos múlt egyébként sem létező jelentési mezőihez és az atmoszférát sem koreografálják ezek a tényezők, azaz a miliő nemhogy szerepnélküli, még díszletként is kevés (amerikai kisváros, családi berkek, stb.).

Abban a témában, hogy az ember elszenvedi múltját, áldozatul esik ennek az ok-okozatiságnak, amiből nem lehet kitörni, aminek a személyiség – általánosságban az ember! – a rabjává válik, egyszerűen metafizikai síkon jobban lehet beszélni. Egészen egyszerűen azért, mert az identitás maga is egy változékony és megfoghatatlan, absztrakt fogalom. Egy olyan komponens, amit az ember nem feltétlenül tud határozottan megérinteni, inkább csak a tünetét érzi és azt tudja nevén nevezni, magát a fogalom tárgyát már kevésbé lehet jól megragadni – hát még annak összetevőit. Ez az oka, hogy a témához alapvetően is jobban passzol, ha a tudat vagy a psziché felől közelítjük (ahogy például teszi ezt a Viharsziget is – elemzésem a link után; kritikám a link után). Az Erőszakos múlt sajnos túl fizikaivá teszi azt a fogalmi és lélektani természetet, amit a téma egyébként szavatolna. Ahelyett, hogy emlékeket kapnánk a múltból, amelyek kommentálnák a jelent vagy akár feszültségben állnának a jelen idilljével, inkább csak arról van szó, hogy a főszereplőt kellemetlen múltbéli ismerősök látogatják, akik sajnos nem is illúziók (még ez a megoldás is nagyobb potenciált rejtett volna magában). Az, hogy az alapvetően absztrakt kérdés ennyire fizikaivá válik faékegyszerűre redukál mindent: a film nem képes rámutatni az én és az élettörténet mélyszerkezetére emiatt. (Ha már az esetleges idillmegtörés szóba került a bekezdésben, érdemes azt is megemlíteni, hogy bár jelen van ez a történetben, idill és zaklatottság között nincs éles különbség, így ez az elem sem válik hatékonnyá vagy jelentőssé. Talán egyedül a főszereplő és a felesége szexuális érintkezésében érhető tetten határozott változás: a film elején [noha fétistől nem mentés, mégis] normális a közösülésük ábrázolása, míg ez később megerőszakolássá válik.)

Sajnos egy olyan film, amelynek sztorija és cselekményváza a karakterrajzokkal együtt egy összehajtott zsebkendőn is elfér, nem képes elbírni ennyi koncepciós hibát. Többek között az apa és fia-viszony is hiába tűnik hangsúlyosnak, egyrészt az elbeszélés nem helyezi kellően centrumba azt, másrészt (többek között ez is) akkora klisé, hogy emiatt különleges figyelmet sem tud kivívni magának a szál, pláne, mert bokáig sem merülhetünk el benne. Az apa-fiú reláció annyiban csúcsosodik ki, hogy amikor a főszereplő fia megtudja, hogy a családfő nehézfickó, akár ölni is képes, akkor már ő is bátorságot kap, hogy az iskolában megagyalja „főellenségét”; később pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy az ölés is apáról fiúra szál. De ezzel aligha sikerült Cronenberg-nek bármi újat is mondania, inkább ezeknek a miértjeit lett volna érdemes boncolni, akár az egész filmet erre feltenni, konfliktusos drámát faragni belőle. (Úgy tűnik, Mortensen vonzódik az olyan filmekhez, amelyekben az apa-fia viszony bár jelentős lenne, végül esetlen marad, lásd még például: Az út.)

Stílus és műfaj

Az Erőszakos múlt elsősorban stílusa felől érdekes, ám ez a bizonyos stílus is csak akkor válna igazi erénnyé, ha a tartalma kevésbé lenne vékony mellette. Ugyanis a film elbeszélése nem egyszerűen szikár és minimalista, nagyon sokat épít az elhallgatásokra, az információvisszatartásra, a homályra, mindennek révén pedig a jelenetek nem is egy kerekegész szcénába helyezik bele a nézőt a vágások után, hanem egy olyan térbe, mely folyton kizökkenti a befogadót. Hiszen az egy töredezett stílusú elbeszélési móddal szembesül, amiben az értelmező nem építhet ki kényelmes és állandó pozíciót. Sajnos épp az a baj, hogy a film fókuszvesztettsége ebből a töredezettségből és információnélküliségből, valamint a tartalom lekerekítésének hiányából származik, emiatt pedig súlytalanná válik a bűn, az erőszak, a moralitás és az immoralitás, de még a karakterekkel való együttérzés lehetősége is elvész: nincs olyan nyugalmi állapota a befogadónak, amit a szörnyűségek és az egyébként naturális ábrázolási hozzáállás megtörhetne. Későbbi filmek közül például a Lady Macbeth és a High Life is, ha nem azonos, de hasonló stratégia mentén szerveződött, csak épp ezek a filmek úgy lökték távolra maguktól a nézőt, hogy közben metaforikus képekkel vagy szuggesztív képi kompozíciókkal aktivitásra is sarkallták az értelmező személyt. Ahogy már korábban is említésre került, az Erőszakos múltból ez hiányzik. A filmet kissé slamposan thrillernek lehetne címkézni, pontosabban pedig western és thriller egyébként frappáns egyvelegének. A stílus és a tartalom közti szakadékból adódóan viszont a thrillervonal nagyon meginog: mert hogyan taszítsa a film folyamatos nyomasztásérzet alá a nézőjét, ha alapvetően olyan stilisztikai megoldásokkal keveri ezt a műfajt, amik ellehetetlenítik a belehelyezkedést? Így végtére is a thriller esetlen/tompa marad, inkább egyfajta fő kontextusa a filmnek, mintsem a műfaja, mintsem a veleje: a tartalomban tetten érhető a „thrillerség”, de nem gyakorolja azt a pszichológiai hatást a nézőre, ami elvárható lenne.

Konklúzió:

A műfaj, a stílus és a tartalom triásza nem támogatják, hanem kioltják egymást. Cronenberg méltán kultuszrendező, de mint minden kultuszrendezőnek, neki is akadnak státusza miatt jócskán túlértékelt darabjai. Az Erőszakos múlt épp ilyen. És talán anakronisztikusnak tűnik, hogy a filmet kontextualizálás helyett későbbi (pozitív) ellenpéldákkal láttam el (Viharsziget, Lady Macbeth, High Life), de épp ezek révén válik igazán tapinthatóvá az, mennyire túlértékelt alkotásról beszélünk. Mert egy, a recepció által nagyon is sokra tartott film számára elég volt pusztán 15 év ahhoz, hogy akár csak a felsorolt nem is popcorn-mozik, rétegfilmek tükrében jócskán elhibázottnak, kopottnak tűnjön.

367 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>