Második részével folytatódott az Anna Todd regényein alapuló Miután-sorozat, és bár az első részhez képest érezhető némi minőségbeli javulás, a végeredmény még így is fájóan klisés és kiszámítható. Spoilermentes kritika.
Az internet megjelenésének egészen biztosan vannak hátrányai, azt azonban az előnyök oldalán mindenképpen meg kell említenünk, hogy korábban soha nem látott módon demokratizálódott a tartalomgyártás. Ma már nem kell feltétlenül a legnagyobb televíziós csatornákon megjelennie, vagy a legolvasottabb lapokban publikálnia valakinek ahhoz, hogy milliók kövessék a munkásságát. Erre Anna Todd történeténél nincs is ékesebb bizonyíték. A szerzőnő bolti eladóként dolgozott és szabadidejében írta meg fan fictionjét (rajongói tovagondolás), melynek főhősét a One Direction akkori énekeséről, Harry Stylesról mintázta. Ezeket a történeteket Todd a Wattpad nevű, hazánkban is egyre népszerűbb alkalmazáson publikálta, a főleg tinikből és fiatal felnőttekből álló közönség pedig egyenesen rajongott a művekért, így azokat a szárnyi alá vette egy könyvkiadó (persze nem ez az első könyv-, majd filmsorozat, mely egy fan fictionből növi ki magát, ilyen volt többek között a Szürke ötven árnyalata is). Innen pedig már nem volt megállás a filmes adaptációig, melynek második része épp a napokban debütált.
A történet fonalát az első rész után egy hónappal vesszük fel. Hardin (Hero Fiennes Tiffin) és Tessa (Josephine Langford) éppen külön élnek, a lány pedig remek lehetőséget kap, egy könyvkiadónál dolgozhat gyakornokként. Ott megismerkedik a jóképű és elegáns Trevorral (Dylan Sprouse), aki igyekszik a kegyeibe férkőzni. Hardin mindeközben leginkább saját démonaival harcol, próbál jobb emberré válni, felnőni a kapcsolathoz. A következő hónapok aztán mindkettejük életében kulcsfontosságúak lesznek, többször megkérdőjelezik majd saját magukat és a kapcsolatukat is.
A második rész sok tekintetben jóval kiforrottabb, mint elődje. Egyrészt a film tempója feszesebb, a struktúra kimunkáltabb, így az első rész elkalandozásinak, aránytévesztéseinek nyoma sincs. A színészek is több lehetőséget kapnak ezúttal, végre nem az egysíkúságból kell a nagy érzelmekig ugrani, majd megint vissza, hanem lehet kisebbeket játszani, a nüanszokat érzékeltetni. Emellett meglepően jól állt a filmnek, hogy Roger Kumble rendező (aki a Kegyetlen játékokat is jegyzi, és több esetben ahhoz az alkotásához hasonlította jelenlegi munkáját) több összetevő esetében a szélsőségességig feszítette a határokat. Ennek köszönhető például, hogy a filmnek vannak kifejezetten önironikus pillanatai, amikor azt érezni, hogy a készítők tisztában vannak az egész alkotás, sőt a zsáner képtelenségével, negédes idealizmusával, és mernek is ezzel viccelni. Emellett a második epizód már nemcsak fülledtnek hirdeti magát, hanem az is, az erotikus jelenetek számában és azok explicitségében is exponenciális az emelkedés. Ez egyrészt nyilván szolgálja a Kumble által elérni kívánt atmoszférát (még akkor is, ha korábbi kultfilmjét meg sem közelíti a rendező), másrészt dicsérendő, hogy próbáltak egy nagyon más második részt csinálni. Persze ezek a jelenetek is klisések, a zene feleslegesen didaktikus sok esetben, szinte a jelenet elé türemkedik, ám az újítás szándékát lehet értékelni.
Bár az összkép némileg pozitívabb, a filmnek továbbra is vannak látványos hibái. Az egyik ilyen, hogy a karakterek is elképesztően elnagyoltak. A mellékszereplők esetében ez még talán elnézhető, ám a főszereplők is vázlatosak, a döntéseik, gondolataik nincsenek elég finoman megjelenítve, ez pedig rányomja a bélyegét az egész kapcsolatuk hitelességére (egy ilyen „egymás husába beletépünk” típusú viszonyrendszer nem működhet nüanszok nélkül). Egyszerűen nem lehet a Jane Austent bármikor hibátlan idéző, eminens tanulóból egyik napról a másikra bulikon verekedő, ordítozó lányt, még a suli rosszfiújából felelősségteljes és gondoskodó férfit csinálni. Az ilyen karakterívek hitelességéhez kellenek az átmenetek, kellenek az akadályok, azok a személyek, akik formálják főhőseink személyiségét. Ami ennél is nagyobb probléma, hogy Hardin viselkedésére továbbra sem adnak értelmezhető magyarázatot a készítők. Az anyakép behozása, a gyermekkori tragédiák felelevenítése jó elgondolás volt, azonban ez még mindig csak egy nagyon kis szeletét magyarázza meg az egész jellemnek. ( Talán azt, hogy nála ez a sokszor színlelt keménység egyrészt egy belső védekezés, másrészt pedig így érzi biztosítva, hogy az anyjával nem történhet meg az, mint korábban.) Tris egyébként is talán a film legjobb karaktere, ő szolgáltatja például több esetben a humorforrást, és az ő háttertörténete a legmegrázóbb. Ahogy arra korábban utaltam, főként Hardin elnagyoltsága az egész kapcsolat hitelességét aláássa, ilyen szempontból ellenpéldaként az év elején bemutatott Veled minden hely ragyogót tudnám említeni, amely bár szinten nem volt egy kiemelkedő alkotás, nagyon empatikus mutatott be egy hasonló viselkedésű fiút.
Emellett továbbra is óriási gond, hogy a dramaturgia gyakorlatilag percre pontosan kiszámítható, a film minden egyes elemét láttuk már más alkotásokban. Az előző epizódból hiányzott a szerelmi háromszög, mint a zsáner egyik alapkövetelménye, a készítők azonban most pótolták az ebbéli „hiátust”. Ráadásul Tessa-akinek a karaktere szintén nem fejlődik a film során-még végigjárja a klasszikus „gyakornok a káprázatos kiadói világban” vonalat, mely szintén igencsak túlhasznált toposza az ehhez hasonló filmeknek.
Hiába tehát a sok apró pozitívum, az összkép még mindig nagyrészt negatív, egyszerűen annyira komoly koncepcióbeli hiányosságok buknak ki folyamatosan a két epizód során, melyeket nem lehet egy-egy ügyesebb alkotói húzással ellensúlyozni. Amit el kell ismerni, hogy a készítők ezúttal komolyan gondolták, hogy az elődtől jelentősen különböző filmet szeretnének csinálni. Ez pedig végső soron sikerült is.
Értékelés: 5/10
Képek: The Buzz Paper, Newsweek, Seventeeen
1136 megtekintés.
0 comments