A harmadik érdemi mozgóképes feldolgozása került bemutatásra a napokban, Frank Herbert science fiction klasszikusának. 1984-ben David Lynch formálta saját képére a Dűnét a celluloid által, míg 2000-ben John Harrison borzolta a kedélyeket minisorozatával. Az új Dűne mozi rendezője Denis Villeneuve, napjaink talán legnagyobb hollywoodi alkotója, ami sokat elmond az aktuális filmes generációról is, de neki mindenképp helye lenne a jobb rendezők sorában egy produktívabb korszakban is.
Villeneuve Dűnéje 155 percben meséli el Herbert monumentális könyvének első felét, ami egyfelől jó döntésnek bizonyult, ugyanis kompromisszumok nélkül dolgozhatott, viszont a történet ebben a formában, önállóan korántsem állja meg a helyét. A filmnek rengetek erénye van: a casting hibátlan, a rendezés természetesen mesteri, a látványvilág magával ragadó. A filmkészítés rajongóinak bizonyára nagyon fog tetszeni, a hozzám hasonlóknak, akik a történetvezetést, a karakterábrázolást és a dialógusokat részesítik előnyben, talán kevésbé.
A jelenlegi filmes trendek által uralt mezőnyből kiemelkedő blockbusternek tartom a Dűnét, nyomokban sem tartalmaz aktuálpolitikai propagandát, nincsenek benne sem idétlen poénok, sem indokalatlanul gyors vágások, sőt kifejezetten lassan építkezik a film. Ezzel szemben számomra rendkívül zavaró volt, hogy a karakterek kibeszélnek a cselekményből és közvetlenül kommunikálnak a közönséggel. Ez már a Gyűrűk Urában se tetszett, egy lényegesen komolyabb hangvételű alkotásban pedig pláne nem. Szinte jelenetről jelenetre tudatosult bennem, hogy márpedig most éppen filmet nézek, a cselekmény nem tudott magával ragadni, sőt néha el is kalandozott a figyelmem. A hosszú másodpercekig prezentált gyönyörű tájakat kellemes nézni Hans Zimmer drámainak szánt aláfestő zenéjének kíséretében, de másfél óra elteltével egyben elég unalmas is. A film mélypontja azonban egyértelműen az, amikor az egyik karakter bezár egy kaput, majd a másik karakter belenéz a kamerába és kijelenti: bezárta a kaput. Erre aztán semmi szükség nem volt.
A filmet a rendezés mellett egyértelműen a színészek viszik el a hátukon. A főszereplő, Timothée Chalamet már az V. Henrikben is brillírozott egy hasonlóan összetett szerepben, és Paul Atreidesként is kíváló. Oscar Isaac is hozza a kötelezőt Leto Atreides szerepében, és azok a sztárok, akiket nem elsősorban színészi kvalitásaik miatt vontak be a projektbe (Zendaya, Jason Momoa, Dave Bautista) szintén korrektül abszolválják a rájuk kiosztott, nem túl nagy feladatokat. A két legnagyobb alakítást azonban Rebecca Ferguson és Javier Barden rakta le az asztalra, Lady Jessica és Stilgar szerepében. Előbbi kivételes érzékenységgel hozta a női főszereplő viszonylag árnyalt figuráját, míg utóbbi hihetetlen karizmával képezett vakfoltot maga körül mellékszereplőként is. Stellan Skarsgärd természétesen csípőből hozza Vladimir Harkonnen kissé alulírt karakterét, és Charlotte Rampling is kellően hátborzongató abban a néhány jelenetben, amikor feltűnik a vásznon, mint Gaius Helen Mohiam tisztelendő anya.
Összeségében egy rendkívül ambíciózus alkotás a 2021-es Dűne, amit egyelőre inkább tisztelek, mintsem szeretek, de érdeklődéssel várom a folytatást. A két rész egyben ad majd ki egy egészet, és lehet ebből még nagy klasszikus, bár ezzel kapcsolatban kissé szkeptikus vagyok.
Értékelés: 10/7
1010 megtekintés.
0 comments