Befejeződik cikksorozatunk, az első három részről írt kritikánkat itt, itt és itt olvashatjátok.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Az éhezők viadala-sorozat kiemelkedett a 2010-es években uralkodónak számító young adult-zsánerből. Más volt, több volt, mélyebb volt. Bár a műfaj kötelező elemei itt is megjelentek (szerelmi háromszög, disztópikus környezet), ám ebből a kiindulópontból sikerült egy különleges filmszériát kihozni. Ami hibaként felróható, hogy az utolsó könyvet-mely egyébiránt egyöntetű vélemény szerint a leggyengébb-monetáris megfontolásból két részben adaptálták, így ahogy korábbi cikkünkben jeleztük, A kiválasztott első része-kétségtelenül erős karakterpillanatai ellenére is-gyakorlatilag időhúzásnak hatott. Sajnos igaz ez még akkor is, ha a zárórész némileg kiküszöböli a csorbát.

Panem egész területe lángokban áll. Alma Coin vezetésével alulról szerveződik az új rendszer, miközben Katniss a fronton vezeti a csapatokat. A cél, hogy minél szélesebb koalíciót alakítsanak ki, a teljes lakosság erejével tudjanak nyomást gyakorolni a Kapitóliumra. Látván, hogy Peetával mi történt, a főhősnőt immáron személyes ellentét is fűti.

A záróepizód strukturáját tekintve igyekszik visszanyúlni az első két epizódhoz. Finnick szájából el is hangzik, hogy elkezdődött az újabb viadal. És valóban, a lerombolt városban elhelyezett csapdák emlékeztetnek a véres játékokra, ahol minden sarokban veszély leselkedett. A film izgalmi faktorának kétségtelenül jót is tesz mindez, vannak látványos akciószekvenciák (például a sötét katakombarendszerben, mutánsokkal játszódó jelenetsor). Az analógia pedig olyan szempontból jól működik, sőt még hozzá is tesz az egész világ felépítéséhez, hogy megerősíti a néző azon intuícióját, a viadal tulajdonképpen a társadalomban játszódó folyamatok leképeződése. Snow elnök továbbra is a háttérből irányít, a szériának egyébként is talán a legerősebb aspektusa, ahogy az antoginistákat kezelték az alkotók. Nyilván kellett ehhez Donald Sutherland kifinomult és profi játéka, de az is, hogy a forgatókönyvírók olyan párbeszédeket tudjanak adni neki, mellyel egyszerre maradhat intellektuális és rejtélyes. Sohasem biztosak ugyanis az államfő motivációi, a karakter folyamatosan árnyalódik, a Katniss-szel közös zárópárbeszede pedig annyira mély és csavaros, mely szinte kilóg egy blockbustersorozatból.

Ha már szó esett a főszereplőről, Katniss útja egészen kiváló. Ha ki kellene emelnünk azt a szempontot, melyben a sorozat vitán felül és kétségtelenül felülemelkedik a zsáneren, az a főszereplő útja. Katniss ugyanis megtörik. Végleg, minden szempontból és visszafordíthatatlanul. Lassan döbben rá, hogy ugyanabba a csapdába esett, mint korábban. Míg korábban a Kapitólium használta ki őt az első győzelem után, most Coin elnökasszony teszi vele ugyanezt. Olcsó propagandasezközként kezeli hatalmi törekvései érdekében, kvázi mellékszereplővé, bármikor lecserélhető figurává redukálván a lányt. Ugyanis neki nem Katnnisre, mint szuverén személyre van szüksége, hanem arra a szimbólumra, amit ő jelent az embereknek. Egy tökéletes megkomponált szerepre van szükség. A média jelenléte végig jelentős a sorozatban, és jó disztópiához mérten ebben az esetben nem mind a negyedik hatalmi ág, a hatalom egyik legkomolyabb ellenőrző szerve jelenik meg, hanem mint szócső, mint a vélt igazunk alátámasztására szolgáló segédlet. Míg az első epizódokban a Kapitólium által gründolt, látványos közvetítés, valóságshow játszotta a főszerepet, addig most maga a gerillacsapat forgat lelkesítő filmet, ebben a tekintetben is látszik tehát, hogy képtelen leszünk meghaladni a hibáinkat. És a széria ezen a ponton üt a legnagyobbat, a kifejezetten depresszív végkifejlet itt ér célba. Collins ugyanis végső soron a hatalom természetéről mesél. Arról, hogy az emberi történelem nem szól másról, mint hogy ugyanazokat a hibákat, ballépéseket ismételgetjük úton-útfélen. A másik fontos üzenet pedig talán nem is lehetne aktuálisabb. Legyünk mindig szkeptikusak, állítják az alkotók, a hangos lózungok és a jól megkomponált kommunikációs stratégiák ugyanis könnyen megzavarhatják józan gondolkodásunkat. Ha a média nem teszi meg helyettünk- mint ahogy nem teszi- akkor nekünk, szuverén, gondolkodó személyeknek kell ellenőriznünk, számon kérnünk a hatalmat. Nem bízhatunk sem a fennkölt ideológusban (Snow), sem pedig a mindenkin átgázoló pragmatistában.

Katniss pedig az utolsó reményét is elveszíti, és radikális lépésre szánja el magát. A végső megtörése tökéletesen hiteles, a szinte plasztikus zárójelenetek idilljében is ott van a megtörtség, a gyász, a bűntudat, és az, hogy a főhős sohasem fog tudni nyugodt, “normális “életet élni. Jennifer Lawrence pedig egészen fantasztikus, nagyon erős akkor, amikor piciket kell játszani, amikor a nüanszokat kell érzékeltetni. A korábban említett, Snow-val történő beszélgetés, a szavazás, a döntő pillanatban meghozott radikális döntés mind-mind remek színészi pillanatok. Gayle és Peeta karaktere sajnos továbbra is sekélyes, Haymitch és Effie néhány jelenetben szerepel csupán, jelenlétük azonban akkor is súlyos. A fajdalmásan korán elhunyt Philip Seymour Hoffman pedig meghatóan szépen búcsúzott, szimbolikusan zárva le karrierjét. Egy egészen apró szerepet tölt meg valódi tartalommal, ahogy tette azt páratlan pályafutása során oly sokszor.

Összegezvén tehát A kiválasztott második része egy stílszerű és tökéletes lezárás. Okos, pontos, kellően depresszív és aktuális. Az éhezők viadala pedig méltán emlegethető az elmúlt évtized legjobb filmszériái között.

Értékelés: 8/10

Képek: TMDb

 

362 megtekintés.

Megosztás:

0 comments

XHTML: You can use these tags: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>